Letöltés jobb egérgombbal Nyomtatás
MOLOCH
illusztráció

Amikor máglyára küldött gyerekekkel áldoztak a kánaáni isteneknek – Molochnak szolgáltatták ki őket. Jahve Mózes szavain keresztül tiltotta meg ezt az áldozási formát a zsidóknak:

"Magzatodat ne add oda, hogy elégessék a Moloknak. Meg ne gyalázd istened nevét. Én vagyok az Úr!" (Mózes III, 18: 21)

"Mondd meg Izráel fiainak: Ha Izráel fiai közül vagy az Izráelben tartózkodó jövevények közül valaki odaadja gyermekét a Moloknak, halállal lakoljon: kövezze meg az ország népe. Én is ellene fordulok az ilyen embernek, és kiirtom népem közül, mivel a Moloknak adta gyermekét, és ezzel tisztátalanná tette szent helyemet, és meggyalázza szent nevemet." (Mózes III, 20:2-3)

Azonban a zsidók Salamon és néhány őt követő király uralkodása alatti időben több alkalommal is visszatértek a bálványimádás ezen formájához. Eleven gyermekeket égettek meg az isten oltárán vagy a neki szentelt bronzszobrok oldalán, miközben a szertartást irányító papok zajjal, kiáltozással és dobszóval fedték el az áldozatok sikolyát.

Moloch (Melek) a sémi nyelvekben eredetileg királyt jelentett. Az idők folyamán azonban ez a név az arabok, a kánaániak és a karthágóiak által imádott istenségek nevévé vált, és alakja összefonódott Baál-istenség alakjával is.

Más népek mitikus hagyományaiban is találunk példát hasonló kegyetlenségű kultuszokra. Minotaurosz például az év bizonyos időszakaiban nap mint nap megkövetelte a fiatalokból álló áldozati adagját. A jól ismert Kronosz-történet is ennek az áldozati formának egy példáját adja, azzal a különbséggel, hogy Kronosz saját gyerekeit falta fel.

Moloch alakjában kétségtelenül az irigy, bosszúálló, könyörtelen zsarnok, a trónbitorló alakja sűrűsödik egyetlen ősképbe. Azé az úré, aki megköveteli alávetettjeitől a legvégső engedelmességet is. Magához vehette az összes javaikat, nem ritkán még a gyermekeiket is, két halálnemet ajánlva fel számukra: a háború általit, vagy az áldozatit.

A mindenható király ősalakjához kapcsolódó, folyamatosan jelenlévő kegyetlen fenyegettetés természetszerűleg alakította ki az uralkodó kényének-kedvének teljes mértékben kiszolgáltatott alattvalók abszolút engedelmességét.

A modernitásban Moloch a zsarnok és pusztító állapot szimbólumaként él tovább.

Áldozat, áldozás

1. illusztráció

Az áldozat általánosságban a földi dolgokról való lemondást és az istenség/lélek szeretetében ezáltal megvalósuló feloldódást szimbolizálja.

Feláldozott fiatal lányok és fiúk szinte minden hagyományban előfordulnak, melyek közül a legismertebbként talán Ábrahám és Izsák példája említhető.

Agamemnon esete – mely szerint a görögök szerencsés átkelését Trójába csak Iphigénia feláldozása biztosította – az áldozásban rejlő ambivalenciára hívja fel figyelmünket. Agamemnon feláldozta Iphigéniát, de az emberáldozat nem az orákulumoknak való teljes engedelmességről és tiszta hódolatról szólt, nem az isteneknek való őszinte felajánlást fejezte ki, hanem sokkal inkább az élők bosszúvágyát, hiúságát és elégtétel iránti vágyukat.

Az áldozás gyakran egyfajta cserét testesít meg, mely által az áldozatot bemutató befolyásolhatja a teremtő szellemi energiát. Ez azon a meggyőződésen alapul, hogy az embernek hatalmában áll az anyagi erők által és közvetítésükkel hatást gyakorolni a szellemi erőkre.

Ebben a cserében minél értékesebb a felajánlott tárgy, annál nagyobb a visszakapott szellemi energia – függetlenül az adott tisztító vagy engesztelő áldozat konkrét végkimenetelétől. Az áldozat fogalmában, illetve az áldozás folyamatában e szimbólum valamennyi formája megjelenik: mivel az anyagi vagyon ekkor a szellemi jólétet szimbolizálja, az anyagi jellegű áldozati adományok jutalmát szellemi ajándékok képezik – az áldozat értékének jogos és pontos kiegyenlítéseként. Az áldozati szertartás erkölcsi értéke ezen az anyagi-szellemi cserekapcsolaton alapszik (ez azonban később, az áldozás mágikus céllal történő alkalmazása során nagymértékben gyengül).

2.

Az Ószövetségben az áldozat bemutatása az isteni fensőbbség ember általi elismerését szimbolizáló tett. Az áldozásnak a héber gondolkodásban sajátos jelentése van, hiszen az élet vállalása teljes mértékben elsőbbséget élvez a halállal szemben. Ezért az élet feláldozása, a mártíromság csak akkor jelenthet értéket, ha általa az isteni egységben megnyilvánuló magasabb élet nyer tanúságot.

A héber kultúrában az emberáldozatok tiltottá váltak, és állatáldozatokkal helyettesítődtek. Az aszkétikus rendekben sem a gyakran pszichés elfojtással is járó testi szükségletek feláldozásáról, feladásáról van szó. Az áldozathozatal nem lehet a természet megcsonkítása, mert a lélek és a test között egység van, egymást kölcsönösen segítve kapcsolódnak össze. Ez az egység azért is intenzív és bensőséges a héber kultúrában, mert hitük szerint a vér a lélek anyagi hordozója.

Az emberáldozat jelentésének, értékének megítéléséhez mindig a valódi mögöttes szándékot kell mérlegelni. Például a megalázottság gőgjéből eredő – gyakran mazochizmushoz vezető – önfeláldozás éppen ellentétes a szeretet teljességével, ezért hatalmas bűn.

Ugyanakkor azonban ha az istenség kéri az emberáldozatot, azt gyötrelmek árán is kötelező teljesíteni. Ebből a szempontból alapvető fontosságú Ábrahám és Izsák története. Ábrahám beleegyezett egyetlen fiának feláldozásába, az isten iránti elkerülhetetlen kötelességének tartva azt. Bár fájdalmát nem tagadta, hite mégsem hagyta el – szenvedése megrázó próbatétel volt. Ezzel szemben Sára, aki nem tudta elviselni a gondolatot, hogy fia meghalhat, olyan felfokozott állapotba került, amely saját halálát okozta.

3.

A kelta hagyományokból mindmáig fennmaradtak az áldozás ősi elnevezései (ír: idpart, gall: aberth, breton: aberzh). Ezek alapján a kelta nyelv egykori "Atebertá"-ja etimológiailag valószínűleg felajánlást jelentett.

E hagyományból a hagiografikus irodalmon kívül nem találhatók egyértelmű utalások véres áldozati szertartásokra, ezért az ilyen adatok általánosító értelmezésekor körültekintő óvatossággal kell eljárni. Az ókori szerzők közül Julius Caesar leírásai között találunk feljegyzéseket hatalmas vesszőből font emberi alakokról (amelyek az áldozáshoz kiszemelt bűnös emberekkel voltak megtömve. A ford. megj.). E feljegyzések szerint az egykori rítus központi aktusát ezek meggyújtása képezte, vagyis élve égették el a bűnösöket.

Az elsősorban ókori szerzőknek köszönhetően fennmaradt szórványos emlékek tanúsága szerint megállapítható ugyan, hogy az emberáldozatok minden bizonnyal a kelták vallási rendszerének részét képezhették, de csupán kivételesnek számíthattak, és néhány jól meghatározott szertartásra korlátozódtak. Ezen adatok alapján nagy valószínűséggel az áldozati szertartás mágikus gondolkodásában gyökerező szimbolikus értékű "helyettes-állítás" volt az általános.

A további – például hármas: tűz-, vízbefojtásos- és akasztásos – áldozásokról szóló beszámolók inkább csak érthetetlen mitikus adatoknak tűnnek. Az ír királyokról szóló – a szakrális királyság működésével összefüggő – történetekben találunk példákat a hármas, rituális királygyilkosságra. Ezek lényege a királyhalál áldozati jellegében ragadható meg. Ezek a történetek – melyek szerint a királyok az égő palotáikban égtek el, vagy mézsörrel, sörrel, esetleg borral teli kádba fulladtak – a druidák uralkodásának idejéből valók. Mivel a királyok áldozati halálában a két fő elem, a tűz és a víz, vagyis a máglya és a szent ital játszottak fő szerepet, ez az áldozási forma megtisztulási rítus is lehetett. (Ez a rítus a szakrális királyság szerves része volt. A kelták hite szerint a királytól függött az emberek jóléte, így nem engedhették meg, hogy az uralkodó megöregedjen és legyengüljön, veszélybe sodorva ezzel az egész népet. A ford. megj.)

Az áldozati szertartásokat a legmagasabb társadalmi ranggal rendelkező druidák vezették. Jelenlétük és irányításuk – a rítus mozdulatlan "éltető elemeként" vagy a szertartás konkrét lebonyolítóiként – nélkülözhetetlen volt az áldozati szertatásoknál. Az írországi kereszténység térhódításával párhuzamosan a druida szervezet fokozatosan megsemmisült. Rítusaik, szerepeik és kiváltságaik örökösévé a filiknek nevezett osztály vált, amely túlélte a keresztény hittérítés első, meglehetősen erőszakos időszakát. Ezek a filiknek nevezett druida-utódok örökítették át a kelta szóbeli hagyomány áldozási formákra utaló emlékeit is. (A filiknek – akiket gyakran költőknek fordítanak – nem volt bizodalmuk az írott szó iránt, így hatalmas mennyiségű költeményt tartottak fejben. A ford. megj.)

4.

Az antik görög kultúrában az áldozat a vezeklés, a megtisztulás, a megbékélés és az engesztelő könyörgés szimbóluma. Kétféle áldozat is létezett aszerint, hogy azt az égi vagy alvilági isteneknek ajánlották-e fel.

A görögök hite szerint az égi istenek a világos színű állatokat, míg az alvilági, földmélyi istenek a sötét, fekete színű áldozatokat kedvelték. A szertartásaik során az oltárt az áldozat torkából feltörő vérrel öntözték. A halottak és a khtonikus istenek a nekik felajánlott teljes állatból lakomázhattak, hiszen az áldozat egésze megillette őket. Más áldozási formák alkalmával az áldozati szertartást végzők előbb különválasztották az isteneknek felajánlott részt a belsőségektől, majd a maradék húst szétosztották a jelenlévők között.

Az áldozat bemutatása szigorú szabályok szerint zajlott. Ennek részét képezte, hogy az áldozást irányítónak a szertartás végeztével vissza kellett vonulnia, és tilos volt maga mögé pillantania. A szertartás ideje alatt ő nem volt alárendelve sem magának az áldozási folyamatnak, sem az isteneknek, így lehetett kiemelt közvetítő szerepe az áldozat bemutatásában. Az áldozati aktus központi jelentőségű szereplője – az áldozat maga – vált az adott isten eszközévé, és biztosította a közösség kérésének jótékony elbírálását.

Az egyiptomi szentélyek falain többször is megjelennek a fáraó által lemészárolt emberek képei. A történészek ezek alapján arra a feltételezésre jutottak, hogy talán emberáldozatok nyomaira bukkantak Egyiptomban. Ennek ellenére – bár ezek a festmények már a történelmi időkben keletkeztek – mindeddig nem kerültek elő konkrét bizonyítékok, amelyek valóban alátámasztanák ezt a vélekedést.

Ezek a véres jelenetek sokkal inkább a királyok győzelmeit szimbolizálják. A szentélyek falain talált képeken ugyan megjelenik az istenektől való segítségkérés, mégsem emberáldozatok bemutatásáról vallanak a rítusok. A győzelem szimbolikus jeleneteinek ilyen képi megfogalmazása mágikus hatalommal bírt, hiszen hitük szerint amit megjelenítettek, annak be kellett következnie. Az elképzelt és ekképpen megfogalmazott győzelmek a valós győzelmeket előlegezték meg. Eszerint valószínűleg inkább egy kinyilvánított, kifejezésre juttatott belső kép, elgondolás, szándék kivetítéséről volt szó.

5.

Az áldozat más kontextusban inkább a belső győzelem, a felülemelkedés lehetőségének ünnepe. Erre példaként Mithrász híres jelenete említhető. A perzsa eredetű római mítosz szerint Mithrász megfékezte, majd feláldozta az ősi bikát.

A mítosz központi jelentőségű bikaáldozási rítusával a jungiánusok is foglalkoztak. Értelmezésük szerint a jelenet, bizonyos dionüszoszi rítusokhoz hasonlóan, az ember szellemi természetének győzelmét jelképezi az emberi természet bika alakjába sűrűsödő állatiassága, ösztönléte fölött.

Az egyetlen érvényes áldozatot a lélek minden dicsőségtől való megtisztítása jelenti, amelynek állandó szimbóluma az ártatlan bárány.

Forrás: Jean Chevalier – Alain Gheerbrant: Dictionnaire des Symboles
(Paris, 1973-1974, Seghers)

Fordította: Márkó Zsuzsa


Ökotáj, 41–42. sz. 2009. 4–8. o.