Letöltés jobb egérgombbal Nyomtatás
"A látvány köztulajdon"
Beszélgetés Dr. Csemez Attila egyetemi tanárral, a Budapesti Corvinus Egyetem Tájépítészeti Karának dékánjával

illusztrációNevezhetem egyszerűen tájépítésznek?

– Persze, de azért ez nem is olyan egyszerű képlet. A tájépítészeti tevékenység sajátos kapocs a természeti-ökológiai és a műszaki szemlélet között. Több évtizeddel ezelőtt Jakucs Pál ökológus professzor fogalmazta meg a VÁTI-ban, hogy mi vagyunk azok, akik a botanikusok, az ökológusok, a zoológusok, tehát a természeti oldalt képviselő szakemberek dolgait térképileg ábrázoljuk, és közvetítjük a területi tervezés, a műszakiak felé. Sajátos helyzetben vagyunk, mert egyrészt a természeti oldalt képviseljük ösztönösen, genetikusan, szemléletünkből adódóan, másrészt azonban tevékenységünk beruházás-orientált. Tehát ahol nincs beavatkozás, mondjuk úgy: beruházás, ott tájtervezőre sincs szükség. Némi iróniával azt szoktam mondani, hogy a természetvédelmi célú fejlesztéseknél is beruházásokra van szükség. Ott legalább olyan hangsúlyos a szakterület szerepe, mint a hagyományos értelemben vett zöld mezős, meg egyéb, például autópályás beruházásoknál.

Említette a "genetikai kódoltságot". Teljesen egyértelmű volt, hogy tájépítészettel fog foglalkozni?

illusztráció – Ahhoz, hogy az ember a természettel közvetlen kapcsolatban maradhasson, a földet is kell művelnie. Ha már kevesebbet is, de a mai napig ások és kapálok a kertemben. Mert nem elég csak a füvet vágni, a talajt is művelni kell, palántázni és vetni ahhoz, hogy "földközelben" lehessen maradni. Ami a genetikát illeti: apám ősei generációkra visszamenőleg gazdálkodtak, az anyai vonal jogász volt. Anyám volt az egyetlen "renitens", aki a Kertészeti Tanintézetbe ment, a növényszeretetet tőle, a természetközelséget viszont mindkét szülőmtől tanultam.

Hogyan jutott el a gyerekkor növényszeretetétől a Tájépítészeti Kar dékánságáig?

– Én úgynevezett x-es gyerek voltam. Valamikor hatvanegyben hoztak egy rendeletet, amely szerint, ha a gyerek előmenetelét a szülő foglalkozása hátráltatja, akkor azt nem kell a születési anyakönyvi kivonatban feltüntetni. Így tanulhattam csak tovább. Apám földbirtokosként volt elkönyvelve. Valójában gazdálkodott, kisnemes volt. 1948-ban átadott mindent az állami gazdaságnak, és följött a fővárosba. Azt mondta, hogy ezt a néhány évet guggolva is kibírjuk. Álmában sem gondolta volna, hogy ebből négy évtized lesz.

Hogyan váltam tájépítésszé? Egyrészt a szemléletemből adódóan, másrészt anyám hatására. Gondolkodtam, hogy erdész vagy inkább kertész legyek-e? Az erdészeti képzést kicsit passzívabbnak éreztem. A kertészet, a kerttervezés esetében nagyobb kreativitásra van szükség. Jobban vonzott a dinamikusabban fejlődő táj- és kertépítészet.

Sikerült egy sikeres szakmai műhelyt kialakítania a Corvinus Egyetem Tájépítészeti Karán. Miért fontosak ezek a műhelyek?

– Ami az egész szakterületi tevékenységünket illeti, némi csalódást okozott a rendszerváltozás. A nyugat-európai politikai elit választási beszédeiben a közterület, a táj, a zöld, a környezet megóvása hangsúlyosan szerepel, és jaj annak, aki az ígéreteit nem valósítja meg. Nem úgy nálunk. Örülök, amikor egy-egy polgármester megígéri választóinak a táji környezet rendezését – például a tizenhatodik kerületi a Szilas-patak mente rehabilitációját –, kerékpárút létesítését, és be is tartja ígéretét. De ez inkább a kivétel. Annak ellenére, hogy politikusaink közül sokan nyugati emlőkön is nevelkedtek, a zöld- és tájszemléletet nem vették át. Nem is egészen értem, hogy mi lehet ennek az oka...

illusztráció Ami a műhelyeket illeti, mi is folyamatosan a nyugat-európai példákat figyeljük. Bár a gazdasági lehetőségeink korántsem olyanok, de a korszerű ökológiai szemléletet mindenképpen képviselni kell. A hetvenes évektől kezdve elég sok újdonságot sikerült bevezetnem. Örültem, amikor azt hallottam: na, nézd meg, a Csemez Attila hogy csinálta! Ez vonatkozott a nyolcvanas években a településrendezési tervek szakági munkarészének kidolgozására, a tájrendezési tervekre, később a regionális tájrendezési, majd a Területfejlesztésről és területrendezésről szóló törvényt (1996. évi XXI.) követően a területrendezési tervekre. Ha valamit az ember kitalál és megcsinálja, akkor az sikerélményt jelent. Mi elsősorban oktatunk, de közben meg kell felelnünk a gyakorlati elvárásoknak is. Nem lehet hiteles az olyan oktató, aki nincs a tervezés, a kutatás élmezőnyében. A kutatási munkánk többsége tervezési jellegű, én azonban a hetvenes évek elejétől kezdve sokat foglalkoztam tájértékeléssel. Ez egy nagyon jó és hasznos "játék".

És itt engedtessék meg egy kis kitérő. A korlátozottan rendelkezésre álló természeti adottságok minősítését a laikus, a politikus és a más területről jött szakemberek számára is tudatosítani kellett. A területi egységek közötti különbségeket tájértékelési eljárásokkal lehetett kifejezni. Mi elsősorban a táj alkalmasságát értékeltük, azt, hogy mi mire jó, illetve a legjobb az adott területen. A huszadik század elején élt Wright amerikai tájépítész mondását egyfajta szlogenként szoktam használni, ha a műszakiak és a tájtervező közötti különbséget akarom meghatározni. A mérnök, az építész a tartalomhoz keresi a formát, míg a tájtervező a formához, azaz a táji adottságokhoz határozza meg a tartalmat, tehát azt, hogy az adott táj mire a legalkalmasabb. Ebből azonnal következik, hogy folyamatosan a létesítmények tájba illesztésére törekszünk. A tájtervező tevékenysége két esetben eredményes. Ha sikerül a tájba illesztés, vagyis az épület, építmény környezetének természetszerűvé tétele, vagy ha ennek az ellenkezőjét sikerül megakadályozni. Az utóbbit legalább olyan fontosnak tartom. Sok esetben értékes növény-együttesek, geomorfológiai formák, jellegzetes tájkarakterek megőrzésénél egy-egy légvezeték, közlekedési vagy szállítópálya beépítésének megakadályozása legalább olyan fontos, mint egy jól sikerült épület helyének a megválasztása és növénytelepítéssel, tereprendezéssel történő tájba illesztése.

Az Ön nevéhez fűződik a tájértékelési eljárások kidolgozása. Milyen szempontok játszanak ebben szerepet?

– A tájértékelés valamihez való viszonyítást jelent. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, akkor nem más, mint különböző hasznosítású, jellegű tájegységek, tájrészletek, felületek egymáshoz való viszonyítása. Természetesen az eredmény attól függ, hogy mi az értékelés célja. Ugyanazon területen, ha szántóföldi művelési alkalmasság megállapítása a cél, akkor a legjobbak a sík, nulla és öt százalék közötti lejtőhajlású területek lesznek. Ha a cél az üdülési, idegenforgalmi hasznosítás, akkor nyilván a szabdaltabb, meredekebb, erdősültebb, folyóval vagy vízparttal tagolt tájrészek lesznek az értékesebbek. A főbb értékelési szempontok a domborzati adottságok, a területhasználat, a borítottság, a lejtő kategória, a szegélyeffektus.

A szegélyhatásnál érdemes egy kicsit elidőzni. Azt szoktam mondani, hogy két esetben tetszik egy gondolat: ha annyira egyszerű, hogy én is rájöhettem volna, vagy ha – épp ellenkezőleg – egyáltalán nem értek hozzá, és ezért teljesen újszerű. A Hans Kimstedt által kidolgozott értékelési eljárás azért lett világhírű, mert végtelenül egyszerű és logikus. Ahol több a szegély, azaz a különböző használatú felületek találkozási vonala, ott annál változatosabb a táj. Hogyan lehet a szegélyhatást meghatározni, számszerűsíteni? Általában ahol nyolcezer méternél nagyobb az össz-szegélyhossz négyzetkilométerenként, azt igen változatos, sokoldalú tájegységnek tekintjük, ahol két-háromszáz alatti, az monoton, homogén. A szegélyeffektussal nagyon jól lehet minősíteni. Ráadásul életszerű is, mondok is egy példát. Teljesítménytúrázni járok már másfél évtizede. Létezik egy Négyszögletes kerekerdő nevű túra. Nevét az Ajka, Kap-hegy és Taljándörögd közötti háromszögben lévő erdőről kapta. Az erdő egy dombtetőn van. A domboldal füves, legelőszerű, az azt övező sík területen ismét erdő van lombhullató fafajokból. A hegy tetején pedig valóban van egy körülbelül ötvenéves állományú feketefenyves, ami messziről kereknek látszik, de valójában négyszögletes. A magamfajta tájtervező agyú embert izgatta a dolog, hogy mért telepítettek négyzetes erdőt. Kérdezősködni kezdtem, és az egyik bányász megadta a választ: a pápai pilótáknak tájékoztatási pontként – hogy meddig mehetnek – ültették be a dombtetőt feketefenyővel. És ők tudták, hogy itt kell megfordulniuk. Hát így jött létre a négyszögletes kerek erdő a valóságban is, itt, a Bakonyban kivitelezve.

Napjainkban, amikor szinte kizárólagos erővel érvényesülnek a gazdasági szempontok, amikor mindent pénzben mérnek, számít-e még valamit a tájérték, a természeti érték?

– Teoretikusan rengeteget számít, nincs olyan grémium, testület, ahol ne fogadnák el az általunk képviselt szemléletet. Ami a megvalósítást illeti, az már kétségbeejtő. Úgy, ahogy mondta, a tőke, a pénz dominál. Eladhatóvá vált a táj, ahogyan az óriásplakáton néhány éve olvashattuk. A rendszerváltozást megelőzően a KÖJÁL-nak, a minisztériumoknak, a honvédségnek is volt vétójoga. Ennek köszönhetően megmaradtak például a honvédségnél is olyan területek, amelyeket a hivatalos természetvédelem sem tudott volna jobban megóvni. Ugyan bekerítették ezeket, gyakorlatoztak rajtuk, meg bizonyos helyeken elpusztult a növényzet, de összességében a termőhelyi adottságok, bizonyos növény-előfordulások megmaradtak.

illusztráció Több tervtanácsban is tagként követem az engedélyezési terveket, és sajnos meg kell állapítanom, hogy minden és mindenki megvásárolható. Fehér holló az olyan kerület, az olyan város, amelynek vezetője, főépítésze nem engedi be például a multit, a bevásárlóközpontot. A Fővárosi és a Közép-Magyarországi Régió Tervtanácsában képviseljük néhányan a tájépítészeti szakterületet. Az ajánlatokat ugyan körültekintően megfogalmazzuk – ám a többi nem rajtunk múlik. Ha nyitott fülekre találnak javaslataink, akkor megvalósítják azokat, hosszú távra biztosítva a lakosok életfeltételeit, ellenkező esetben a pillanatnyi érdekek érvényesülnek.

Az évezredünkben minden jóval összetettebb, árnyaltabb: legtöbbször nem igen vagy nem a válasz, hanem is-is. Amikor elérem, hogy sikerül egy adott tájegységet megóvni – például egy vonalas létesítmény nem kerül átvezetésre –, olyankor egyúttal lelkiismeretfurdalásom is van. Hasonlóan egy felhagyott bánya homlokfalának tájba illesztésekor. Itt a teraszolás, a teraszokra fák ültetése jelenti a megoldást, ott a védendő érték kikerülése. És mivel jár mindez? Többlet terület-igénybevétellel, a meglévő élővilág további pusztításával. Tehát rendkívül óvatosan, a "valamit valamiért" elvet, illetve a "mit – miért" elvet mérlegelve kell a táji adottságokkal bánni. Ha úgy szólna a kérdés, hogyan ítélem meg ilyen irányú eredményességemet, akkor azt mondanám, hogy nulla és száz százalék között. Van, ahol falnak ütköztem, és van, ahol a teljes siker koronázta munkámat. Van polgármester, aki ráérez, magáévá teszi a tájrendezési tervben foglaltakat, és ettől kezdve képviseli azt a szemléletet, amit egyébként is érzékelne, csak nem fogalmazódott meg benne úgy, ahogy a szakembertől hallja. Ezek jelentik a sikerélményt.

Hogyha most ezt az Ön által említett, nullától száz százalékig terjedő skálát nézzük, akkor a Szigetköz esetében milyen sikereket lehetett elérni? Részt vett az ottani rehabilitációs és fejlesztési koncepció kidolgozásában, sőt még a hágai tárgyalásokra is készítettek anyagot.

– A Duna hasznosításának története a nyolcvanas évek elején OMFB-MTA elnökségi tanulmánytervvel, a dunai vízlépcsők hatásainak vizsgálataival kezdődött. Ez folytatódott egészen addig, hogy az Akadémia két elnöke, Szentágothai János és Berend T. Iván is fölvállalta a vízlépcsőt ellenzők képviseletét.

Ők határozottan ellenezték?

– Szentágothai igen, de aztán amikor egy ejnye-bejnyét kapott Marjaitól, akkor kicsit visszakozott, és Don Quijote-i kirohanásaiért elnézést kért. Egyszerűen megszorongatták politikailag. Berend T. óvatosabb volt, inkább az akadémikusait tolta maga elé, tehát nem ő szerepelt, de azért fölvállalta a kétségeit. Az egész vízlépcsőrendszer nem volt sikeres projekt – persze ehhez tudni kell, hogy nem mi találtuk ki. A hatvanas években, Moszkvában döntötték el, hogy legyen vízlépcsőrendszer. A fő cél a dunai hajóút biztosítása volt nyugat felé. 1977-ben született az úgynevezett Közös Egyezményes Terv. Végül is a beruházást 1981-ben nem azért függesztették fel, mert rossznak minősült volna, hanem azért, mert az ország gazdaságilag kimerült. Közben egy viszonylag fiatal értelmiségi réteg ráérzett a hibákra. Több volt tanítványom is részt vett a nyolcvanas évek közepén a Bajcsy-Zsilinszky Kör, a Duna Kör tevékenységében. Rájöttek, hogy a tervezett és megkezdett beruházás ökológiai kockázata igen nagy. Nekem nem annyira a vízlépcsők tényével, hanem a helyével volt a legnagyobb gondom. Sokat foglalkoztam a Dunakanyarral, a nagymarosi vízlépcső tájba-illesztésével. Az osztrák szakaszon több mint egy tucat lépcsőt építettek, az elsőt közösen a németekkel még 1954-ben. Ausztriában "csak kettő hiányzik", az osztrák szakasz többi része be van vízlépcsőzve. Az osztrákok szeretik a vízlépcsőket, de ennek több oka van. Először is az úgynevezett visszaduzzasztás legfeljebb huszonhét-huszonnyolc kilométer, míg nálunk Gönyüig terjedt volna, ami nyolcvan kilométer. Ennek megfelelően ők a mellékfolyókat gravitációsan be tudták vezetni az alvízbe, mi nem. És ami igen lényeges, az a hordalék kérdése. Bécs fölött alig van lebegtetett hordalék. De a legismertebb, világhírű cégek sem tudták a mai napig meghatározni, hogy mennyi is a lebegtetett hordalék éves mennyisége a Duna hazai szakaszán. Az értékeket évi háromszázezer és ötmillió köbméter közöttire becsülték. Ha háromszázezer köbméterből ülepedik ki valamennyi a tározókban, évtizedekig nem veszi észre senki. De ha ötmillió köbméterből, akkor egy olyan dágvány keletkezne, illetve keletkezett volna, amivel senki sem tud mit kezdeni. A kotrási költségek is horribilisek lennének, így a hordalékképződés megkérdőjelezte az egész beruházást. Ez volt a leglényegesebb olyan új szempont, amire az építés felfüggesztése után derült fény. Az osztrákoknál százötven méter szintkülönbség van a Dunán háromszázötven kilométeren, az osztrák–magyar határtól viszont a torkolatig van ugyanennyi. Magyarországon nem egész ötven méter a Dunán a szintkülönbség. Tehát erre potenciálisan négy vízlépcsőt (Kiliti, Nagymaros, Adony, Fajsz) lehetett volna tenni, de alsó jellegűt. Nézzük csak meg Kiskörét! Mi történik ott? A tiszafüredi híd fölött a lebegtetett hordalék végeláthatatlanul ülepszik, ülepszik, ülepszik – ez lett volna a Dunán is Nagymaros felett.

A Szigetköz esetében az üzemvíz-csatornás megoldás mellett döntöttek, hasonlóan a Felső-Rajnán kialakított úgynevezett hurkokhoz. A Felső-Rajna vízhasználatát a második világháborút követően megkapták a franciák. Mit csináltak? Hurokmegoldást alkalmaztak, azaz átvezették a folyót francia területre. Tíz év után viszont olyan ökológiai hátrányok keletkeztek, hogy ők maguk szerették volna visszaállítani az eredeti állapotokat. Tehát még a felső folyású Rajnán sem érte meg ökológiai értelemben a vízlépcsőzés. A közép vagy az alsó szakasz jellegű Dunán a még hosszabb üzemvíz-csatornával óriási lett volna a kockázat. illusztráció Ez volt a beruházás alapproblémája, amelyet tetőztek azzal, hogy kitalálták: a csúcsra járatják a rendszert. Ha normál folyami duzzasztás lett volna, és nem csúcsra járatás, akkor megint csak nem lett volna olyan nagy gond vele. Csakhogy csúcsüzeműre tervezték, tehát túldimenzionálták magát a medertározót is. Szlovákiában a vízlépcső volt a nagy nemzeti beruházás, nekik be kellett fejezniük az építést, mi pedig szívesebben nem csináltuk volna. Ökológiailag valóban hátrányosabb lett volna, vagy legalábbis a mai napig megkérdőjelezhető összhatású. Az sem jó, ami most van, hiszen az egész félbe-szerbe maradt. Ott van az úgynevezett tófenék, ami a fel nem töltött dunakiliti tározórész. A füzes lassan már húszéves lesz rajta, tehát visszahódította a növényzet.

Mi lesz a Szigetközzel ezek után?

– Kilencvenegyben az Országgyűlés hozott egy olyan határozatot, hogy trilaterális, azaz osztrák–csehszlovák–magyar nemzeti parkot hoznának létre (28/1991. OGY határozat). Nagyon szép ötlet volt, csak éppen a másik két érintett országot elfelejtették megkérdezni. Ebből természetesen semmi sem lett. Reálisabb lett volna, ha a Szigetköz a Fertő-Hansághoz csatlakozik. Végső soron a Szigetköz és a Hanság eléggé szervesen együtt élő térség volt. A mai napig is vannak megyei szintű kezdeményezések a Szigetközi Nemzeti Park kialakítására, de a természetvédelmi szakemberek véleménye szerint a jelentős létesítményi folyosó, az infrastruktúra-csatorna – ahol az M1-es, a régi 1-es, a jelenlegi vasút, a tervezett Bécs–Budapest gyorsvasút, az összes földalatti kábel és csővezeték halad – olyan ökológiai határoló vonalat képez, hogy nincs értelme az egyesítésnek. Tehát a Hanság–Szigetköz, mint egységesen védett terület, pillanatnyilag nem jöhet szóba. Pedig én nagyon szeretném, mert a Szigetköz értékei, ha nem is változatlanul, de megvannak, és jó lenne, hogyha a tájvédelmi körzetnél magasabb szintű védettséget el lehetne érni.

Említette, hogy rendszeresen jár túrázni, tehát rendszeresen élményszerűen is kapcsolatban áll a tájjal.

– Huszonhatodik éve működik az országban a Teljesítménytúrázók Társasága. Minden hétvégén vannak túrák, van, amikor hat-nyolc is. Én, aki egész életemben szerveztem túrákat rokonoknak, barátoknak, hallgatóimnak, el nem tudtam volna képzelni, hogy más által rendezett túrán vegyek részt. Most viszont annál jobban szeretem. 2007-ben például negyvennél is többet túráztunk szombatonként. Jobb időben ötven kilométereket szoktunk menni, telente olyan harmincöt-negyvenet. És hogy egy kicsit dicsekedjek: a Kinizsi 100-ast – ez százkét kilométer távolságot és kétezer-kilencszáz méter szintet jelent – az idén tizenhat óra alatt teljesítettem. "Húztak" a fiatalok, nem hagyták, hogy lemaradjak. Több mint ezer résztvevő volt, és ötvenen belül értem célba. Hatvanhárom évesen ez elég jó eredmény. Hat és feles átlagom volt...

A teljesítménytúra-mozgalomnak van egy óriási szépsége. Az ország minden területén rendeznek túrákat. Az ember olyankor is nekivág, amikor amúgy nem menne. Ha megbeszéljük, hogy hajnalban indulunk, akkor négykor kelek, és mindegy, hogy havazik, esik, én ott vagyok. Nem azt mondom, hogy szeretek esőben meg hidegben gyalogolni, de az időjárás nem befolyásol. Ha megbeszéltük, hogy indulunk, nem lehet akadály. Feleségem aranyosan próbál ilyenkor lebeszélni, a szakadó esőben többször azt mondta: Te Attikám, ugyanolyan férfinak tekintenélek, ha most nem kelnél föl, csak valamikor nyolckor. Azóta is megyek. Legközelebb a börzsönyi vulkántúrára. Elég komoly a szint, időjárástól és útviszonyoktól függ a teljesítés. Persze van egyfajta teljesítménykényszer is, de mindenki jól érzi magát. Egyenrangúak vagyunk, nem nézik azt, hogy akadémikus-e az illető, vagy éppen lakatos. Mindannyian tegeződünk, és segítjük egymást.

A Duna Televízió Szerelmes földrajz című műsorának szerkesztőjeként nem hagyhatom ki a kérdést: ha választhatna szívéhez különösen közelálló, kedves tájat Magyarországon, melyik lenne az?

– Három ilyen is van. Nem is olyan rég tartottam előadást a történeti tájakról. Ha feltenné a kérdést, hogy melyik a legtörténetibb táj Magyarországon, azt válaszolnám: a Dunakanyar, Visegrád. Itt kétezer év történelme sűrűsödik. A rómaiak erődje, Pest-Solt-Kiskun vármegye székhelye a jelenlegi Várkert-dűlőben volt. Amikor IV. Béla felépítette a Fellegvárat és az Alsóvárat, akkor került nyugatabbra a település is. 1335-ben itt találkozott Kázmér lengyel, János cseh király, Wittelsbach Henrik bajor herceg, valamint diplomaták és lovagok. Ha nagyokat ugrunk az időben: az első erdei sétautat Viktorin József plébános 1869-ben építette a Kálvárián keresztül a Fellegvárig. Görgey Artúr tábornok 1870-től haláláig, 1916-ig élt Visegrádon. A pesti ifjúság kirándulóhelye volt a Fellegvár. De sorolhatnám tovább: az első parkerdő, Madas Laci bátyám kezdeményezésére a szabadidőközpont, a jurta kemping, a Makovecz-féle erdei művelődési ház, az első Panorámaút, amit az erdészek 1964-ben építettek. Visegrád térsége élő történelem kétezer év óta, nem is beszélve a Schulek által 1934-ben feltárt királyi palotáról, az Apátkúti-völgyről. Bakancsos turistaként én még aludtam Nagyvillámon a turistaházban. A kilátótornyot a Magyar Turista Egyesület 20 éves fennállására 1934-ben építették. Az egykori zárt kertekben olyan a tájszerkezet a Nagy László emlékszékétől az erdei állatbemutatóig, amely igen-igen sokoldalú. A domboldalt Madas László Goethe-díjas igazgató elővásárlási joggal tudta közhasználatra megszerezni a bogdányi és a visegrádi egykori tulajdonosok legnagyobb bánatára. Végül is kialakult egy olyan térrendszer, ahol erdőkkel, mezsgyékkel határolt tisztások vannak, akár százezer ember befogadására lett volna alkalmas a hely, de ilyen nagy létszámú látogatóra nem került sor. A Pilisi Parkerdőt hatvankilencben hozták létre, de a hetvenes évek végétől a közterületeken való üdülés, éppen a magántulajdonú hétvégi házakkal és a mobilitás növekedésével nem volt versenyképes, egyre inkább visszaszorult. Említhetném még a Hotel Silvanust, a trófea-világkiállítást, a Latinovits villát az egykori bazilita kolostor helyén, a királyi korona őrzését... Szóval itt egy olyan élő történelem lelhető fel, amit mindenképpen az első helyre tennék. A második-harmadik helyen megosztva a Tihanyi-félsziget és a bazalthegyek állnak. A Tanúhegyek nyomában teljesítménytúrát nagyon szerettem, minden évben megcsináltam. Tomajról indul a Badacsonyon át, Szigligeten, a Szentgyörgy-hegyen, a Csobáncon keresztül a Tóti-hegyre és a Gulácsra. Egy-egy hegyről a hat közül négyet vagy ötöt mindig lehet látni – csodálatos együttes. A Tihanyi-félsziget pedig önmagáért beszél, nem is részletezném. A kilencvenes évek elején az akkori polgármester úr megegyezett egy olasz beruházóval, hogy konferenciaközpontot építenek a Belső-tó partján. Hatszintes szállodával, hatvan-hetven hektáros golfpályával. A Központi Terv Tanács elé került a tervezett beruházás. Lefutott meccsnek látszott. Egyik opponense voltam a bírálóbizottságnak, és őszintén fel voltam háborodva. Senki sem gondolta volna, hogy meg lehet akadályozni, noha a Limnológiai Kutatóintézet munkatársai is nagyon ellenezték. Nem a golfpálya tényével volt a probléma, az még elvben garanciát is jelenthetett volna a további beépítés megakadályozására. De ebben a mediterrán színezetű tájban, ahol olykor már május végén kiég a fű, amely tele van karsztbokorerdővel, cserszömörcével, szőlővel, ide öntözött gyepet bevinni és egy szürrealista mesevilágot csinálni csak azért, hogy ott golfozzanak – tájökológiai, tájképi képtelenség. Szerencsére a főleg építészekből álló tervtanács vette a lapot, elutasítottuk, és a beruházás lekerült a napirendről.

Oktat, tervez, teljesítménytúrákon vesz részt, ráadásul számos társadalmi szervezetnek a tagja, jelentős közéleti tevékenységet is folytat. A Guckler Károly Természetvédelmi Alapítvány kuratóriumának alelnöke. Mit lehet tudni erről az Alapítványról?

– A Guckler önkormányzati alapítvány. Tulajdonképpen lelkesedésből, szakvélemények készítésével, kiadványokkal, előadások szervezésével segítjük a mindenkori környezetvédelemmel foglalkozó önkormányzati bizottságot. A kilencvenes évek elején a feladatunk a kerület környezetvédelmi koncepciójának a véleményezése volt. Meglehetősen szókimondó és nem egészen egyetértő véleményt adtam, utána rögtön bevontak az akkor alakuló Guckler Károly Természetvédelmi Alapítvány kuratóriumába. A kerület új természetvédelmi koncepcióját is mi készítjük, most van folyamatban. De például zsűritagként segítettük az általános iskola felső tagozatosainak ökoheti (ÖKO7) vetélkedőit, megjutalmaztuk a legszebb óvodai, iskolai kertek fenntartóit, néhány madárodú árával támogattuk a madárbarát iskolákat, különböző természetvédelmi állásfoglalásokat, terveket, fejlesztési elképzeléseket dolgoztunk ki.

Ha már a tervek jöttek szóba, mint tájépítész, mivel foglalkozik mostanában?

– A legutóbbi munkám most fejeződött be. Ebben Hajdú-Bihar megye területrendezési tervének tájvédelmi szakági tervezőjeként vettem részt. Éppen az általam adott tájértékelési eljárás alapozta meg, támasztotta alá a többi szakági tervező tevékenységét. A tájértékelés alapján pontosan látható, hogy természeti szempontból melyek az értékesebb területek. Így eldönthették, melyiket milyen céllal preferálják. Korábban fejlesztési terveket készítettem, főleg a Budai-hegységre, ezek különböző parkerdei megbízások voltak. Két éve részt vettem az M0 észak-keleti szektora hatástanulmányának felülvizsgálatában. A tendert angolok nyerték meg. Újabb kitérő: jól jellemzi a hazai viszonyokat, hogy én nem a győztes teamben voltam, hanem egy másikban, de mivel a nyertesnél nem szerepelt "tájas szakember", engem kértek fel. Felülvizsgálat helyett kidolgoztuk a tervezők helyett a táj-munkarészt. Ezzel a példával is azt szeretném érzékeltetni, hogy igen sajátos a tájtervezés hazai megítéltetése. Nyugaton sokkal fogékonyabbak a táj iránt. Nem hallgathatok az úgynevezett Európai Tájegyezményről, amit tavalyelőtt mi is aláírtunk. Az European Landscape Convention nagy lehetőséget jelenthetne a hazai politikusoknak is, de pillanatnyilag nem tudnak vele mit kezdeni. Mert nem látják át, miképp műemlékvédelem és miképp természetvédelem ez, illetve ha egyik sem, akkor miért is van rá szükség, minek kell egyáltalán a tájvédelemmel még külön is foglalkozni. Nagy lehetőséget látok az egyezményben, mert a tájról alkotott nézetek szintetizálását jelenti. Az 1976-os volt az első környezetvédelmi törvényünk, amelyben hat témakör: a föld, a víz, a levegő, az élővilág, a táj és a települési környezet szerepelt. Nagyon örültünk, mert a táj is bekerült a törvénybe – bár ha bármilyen anyagot készítettek, a tájjal senki sem tudott igazán mit kezdeni. A gyakorlati szakemberek a tájon a föld, a víz, a levegő és az élővilág összegzését értették. Én a táj témakört újszerű módon, valóban "tájként" értelmeztem. Hangoztattam, hogy az első négy témakör közeg, míg az ötödik és a hatodik, azaz a táj és a települési környezet ezeknek a szintézise. Sajnos a következő környezetvédelmi törvényből a táj kimaradt. Nagyon sokan gazdáinak érzik magukat, ezért azután senki sem foglalkozik vele igazán. Az úgynevezett általános tájvédelmi törvénynek több tervezetét olvastam, véleményeztem éveken át, mivel úgy volt, hogy lesz egy önálló tájvédelmi törvény. A nyolcvanas évek közepétől készültek a törvényátdolgozások, de az ágazatiakba a "táj" nem került be, mondván, lesz egy önálló. tájvédelmi törvény, de nem lett. A természetvédelmi törvényben sok helyen szerepel a táj, de nem önállóan. Az Európai Tájegyezményt Szlovákia már évek óta ratifikálta. Miklós Lacihoz harmincöt éves barátság fűz, ő volt ott akkor a környezetvédelmi miniszter, és ő ezt be tudta vezetni. A Szlovák Akadémia ökológiai intézetében dolgozott, tehát ennyire emberfüggő a szakma képviselete. Nálunk műemlékesek is, természetvédők is jóhiszeműen állnak hozzá, de valahogy a sok bába között megint kezd elveszni a gyerek.

Beszélgetésünk elején azt kérdeztem, nevezhetem-e tájépítésznek? De ön bízvást nevezhető mesternek is. Kellenek ilyen mesterek, akik köré műhelyek szerveződhetnek, akiknek tanítványaik vannak...

– A mesteriskola szó az építészképzésben már foglalt. A tájépítészeti területen nem használjuk, ilyen értelemben mesteriskola nem alakult ki. Hála Istennek azért a mi szakterületünkön is akadnak szép számmal a szó valódi értelmében vett mesterek. Azok az úttörők, azok a küzdő harcosok, akik megpróbálnak érvényt szerezni az akaratuknak a tájvédelem érdekében tervezőként, szakíróként, oktatóként. A múltkoriban egy tizenöt éve végzett tanítványom panaszolta, hogy éppen az ellenkezőjét kell csinálnia, mint amit tőlem hallott és tanult. "Szégyellem magam, de hát ezért fizetnek" – mondta. Egy másik tanítványom otthagyta az állását. Kérdem, miért? "A polgármester mindent beépít, semmiféle szakmai elképzelésemnek nem tudok eleget tenni" – felelte. Általában nem ez a jellemző, hogy eljön valaki, hanem inkább az, hogy kénytelen kiszolgálni a munkaadóját. De kellenek olyan kreatív és bátor emberek, akik vállalják a küzdelmet. A kerttervezés vonatkozásában tisztázottak az erőviszonyok, ott kialakult a gyakorlat, de a tájtervezés interdiszciplináris jellegű. Állítom, hogy lehet egy erdész, egy útépítő, egy bányász, egy mezőgazdász is jó tájtervező, ha megfelel az elvárásoknak, az ökológiai, a vizuális-esztétikai szemléletnek. Itt a tevékenység, és nem annyira a végzettség a meghatározó. Közöttük is vannak példamutató, követendő emberek.

Mi, tájépítészek a formához, a táji adottságokhoz keressük meg a funkciót. Ez a legfontosabb. És az, amit már harminc éve képviselek és mindenütt hangoztatok: a látvány köztulajdon. Jó lenne, hogyha ez tudatosulna mindenkiben, politikusban, döntéshozóban, tervezőben, beruházóban egyaránt. A területi vonatkozású új érték, amit létrehozunk, az valahonnan látható. És nem mindegy, hogy honnan és mi látható. Ha az ilyen jellegű ökológiai és vizuális esztétikai alázat egy bizonyos szintet megütne, és arra gondolnának a szakemberek, hogy a látvány köztulajdon, meggyőződésem, hogy másképpen állnának a dolgokhoz, másképpen alakulna hazánk tájszerkezete, tájképe...

Tehát ahogy van szellemi környezetszennyezés, úgy van vizuális környezetszennyezés is.

– És sajnos egyre jelentősebb...

Készítette: Hollós László

illusztráció

"A táj fogalmát sem a tudomány teremtette. A modern földrajztudomány definiálja a tájat, és le is írja szintézis formájában, de ez még mindig mesterséges valami. Hiszen a szintézis nem más, mint az analitikus tudás összegzése. A dolgoknak egyben való felfogásához képest a szintézis is csak részletmeglátás, kivágat.

A tájat régtől fogva a benne élő ember érezte meg, különböztette meg és nevezte nevekkel. Nem határozza meg, nem definiálja, nem is tudná definiálni, bár sokszor egy-két jellegzetes vonásával nagyszerűen tudja jellemezni. A tájban élő ember nem bontja a tájat elemeire, nem rakja újra össze ebből a fogalmat. Ismerete nemzedékek tapasztalatán, a mienknél összehasonlíthatatlanul finomabb, élesebb látó, halló, szagló, tapintó szerveken, élesebb, finomabb öntudatlan megérzésben, nagyobb nyugodtságon és a környezettel, a tájjal való benső együttélésen alapszik. Ő maga része, eleme a tájnak.

Mi is azok vagyunk, de már nem érezzük meg igazán – még öntudatosan is ritkán vesszük észre, még kevésbé öntudatlanul.

A tájban a természet öntudatlanságával élő ember valahogyan közelebb van az egyetemes, osztatlan valósághoz. Logikai boncoló és rendszerező gondolkodásunkkal ezt el nem érhetjük. És fejlődésünknek mai fokán, amelyre a XVIII. században felépített logikai alapokon és a XIX. század feltárta eszközökkel eljutottunk, úgy érzem, újra az ember mindenféle képességét igénybe kellene vennünk, az elsorvadtakat is felélesztenünk, hogy továbbjussunk (...)

A táj egy kivágat, egy nagy példa a földfelszíni térből, a világ sokritmusú életéből, ahogy egyszerre és együtt sok-sok ilyen ritmus van jelen – a természetnek nevezett harmóniában. A tájmegfigyelés, az ismertnek és ismeretlennek együttes kapcsolatban való érzékelése, a mindenség egy közvetlenebb, esetleg legközvetlenebb bennünket körülvevő részletén, tudásunknak értékes kiegészítője, problémák teremtője és gondolkodásunk elmélyítésének útján vezetőnk lehet."

Teleki Pál gróf: A tájfogalom jelentőségéről, 1937.

***

"A Duna a magyar lélek legnagyobb kifejezője. Szabályozza és megméri életünket, mint egy óriás hőmérő. Utainkat igazítja és vezérli. Tájainkat szervezi. Közlekedésünket és társadalmi életünket, településeinket összeállítja és csoportosítja. Szeszélye sújt és felemel. Értelemhez juttatja városainkat, beleavatkozik messzi északi és keleti vidékek életébe. Sikert és reményt visz a szegény favágó otthonába és a pénzváltók palotáiba. Nagy varázsló a Duna. Kölcsönösen hat mindnyájunkra. Titkon és nyilvánosan vele élünk, mint egy életosztó szeretővel. Neve címerünk és előnevünk, zászlónk és jelszónk, emlékünk és reményünk. Minduntalan átvonul életünkön, mint egy termékeny gondolat s a jövő lehetősége. Veszélyek idején fejünk felett izzik és nyugtalanítja lelkiismeretünket. Jósorsban elandalít és felejtet szépen, mint egy édes muzsikaszó. Szeretjük mi a Dunát nagyon. (...)

Mostanában egyre tisztábban érzik az európaiak, hogy ember és táj mennyire egymáshoz tartozik. Kölcsönösen hatnak egymásra. A táj műveltségalakító tényező, lelket formál lakóiból. A nép és a költő száján átszellemül az erdő, a folyó, a dombtető. S e vallomásban kivirágzik az egyéni emlék, mint az almafák a völgyben. Mindnyájan megértjük ezt, ha a Dunára gondolunk… A mi vidékeinken válik a Duna naggyá, érezhetővé, tájak és lelkek szervezőjévé (...)

A Duna olyan, mint maga a magyarság: sok tájból folyik össze. Akárcsak a magyar vére és szava. Egységében, erejében van a mitikus jelkép... Mi voltunk a dunai öntudat, a tájból s magatartásból szálló életérzés, első és teljes megvallói és hordozói (...)

A Duna kezdettől fogva igézi képzeletünket, érezteti átszellemült lényegét. A tájbeli sajátosságok megbecsülésével, az igazi táj-líra kialakulásával csak a néprajzi kutatások megindulása után, az 1840-es esztendőkben találkozunk. Európa-szerte s nálunk is mindig névtelenek a tájak. Az az íz és hangulat, ami ma a Dunához fűzi a magyart, azonban mégis már a középkor végén jelentkezik. Holott a középkori embert nem a táj, csak az események izgatták. A középkori ember nagyon röghöz kötötten élt a tájban, nagy materialista volt, a természet iránt csak hasznossági alapon, gyéren és szűken érdeklődött. Nincs középkori költő, aki a tájban úgy feloldódott volna, mint egy mai lírikus. A középkori poétának eszébe se jutott, hogy a táj szép is lehet, nemcsak hasznos... De a lélek tisztán ragyogja be a dolgokat, embereket és a tájat... a táj áthatja a lelket"

Szalatnai Rezső: A Duna költői, 1944.


Ökotáj, 39–40. sz. 2008. 185–194. o.