|
Organikus poszt–posztmodern: Talán nem létezett még olyan kor, amelyben az emberek a jelent ne mint a hagyományok eltűnésének korszakát élték volna meg. Így volt ez már az ókori Egyiptomban is. Ptah-hotep intelmeiben egyebek mellett a régi hagyományok eltűnését sajnálja: "Régen mennyivel jobb volt, hagyományaink múlnak, bezzeg a parasztoknál olyan bölcsesség volt, mint a smaragd, ahhoz kellene visszatérni"– írja máig érezhető fájdalommal, mert a hagyományvesztés fájdalma örök Valóban, a világot – úgy tűnik – devalvációs folyamat hatja át. Meggyőzően érvelnek azok, akik szerint a Hagyomány, a transzcendens, mindent átható, a lét teljességére vonatkozó tudás folyamatosan visszahúzódóban van a világból. A másik lehetséges magyarázat, hogy az egységes hagyomány pusztán az ember tapasztalásában jelentkezik: az ember lelki konzisztenciája, alapbeállítódása az, hogy fogódzót keresve a világban való eligazodásához, azt természetszerűleg a múltban, az ismertben találja meg és nem a jövőben. Vagyis a múlt nem olyan dolog, amit folyamatosan magunk mögött hagyunk, nem mögöttünk van, hanem előttünk, mivel ezt látjuk; éppenséggel a jövő van a láthatatlan, ismeretlen tartományban. A manapság zajló, minden korábbinál jelentősebb változások jórészt egy olyan technológiai forrongás, digitális forradalom következményei, amely teljesen felborítja azokat a körülményeket, amelyek mindeddig létrehozták és terjesztették az információt és a tudást. Az internet, az elektronikus kereskedelmi és kommunikációs formák térhódítása, a hagyományos ipari tevékenységek egyeduralmát lassan megtörő információs és tudásgazdaság a jól ismert társadalmi működésmódok nagy részét átalakítja. A társadalmi átrendeződések nem hagyják érintetlenül a társadalmat alkotó egyén tudatát sem, s ez azt jelenti, hogy nemcsak ismerős külső világunk változik meg, hanem külső-belső világunkat leíró, káoszból kozmoszt teremtő alapfogalmaink is. Egyesek szerint mindez kultúránk, eddig ismerős világunk legfontosabb elemeit fogja megkérdőjelezni, sőt, némelyek határozottan állítják, hogy egy 5000–8000 éves kulturális (t)rend éli utolsó pillanatait. Betetőzi, amit a posztmodern kezdett, ami megkérdőjelezte, destruálta a metafizikát, lebontani igyekezett a hagyomány totális, teljes, kerek emberképét, elvetve a totalitás mítoszát. Így érthető, hogy ma a világot, a makrokozmoszt a "minden egész eltörött" élménye nyomán egyre többen káosznak látják. A biztos pont híján keletkező űr bizonytalansága – a "horror vacui" –, a rendkívül gyors életformaváltás megteremti a kiszolgáltatottság, a veszélyeztetettség érzését. Az egyre gyorsuló történések sodrában mind kevésbé érezzük cselekvőképesnek magunkat, az önmagunk körül tapasztalt rend híján már szinte nincs alkalmunk létezésünk lehetőségeinek megismerésére, létproblémáink megoldására. Márpedig ez az igény örökérvényű minden kor és a világ bármely pontján élő ember számára. Egy biztos: az emberi létre vonatkozó kérdések (mi az élet és a halál, hol kezdődik az ember szabadsága stb.?) örök kérdések maradnak, a megválaszolásukban az elmúlt ötezer évben sem jutottunk sokkal előbbre. A posztmodern alapkihívása, a valóság újradefiniálása éppenséggel törvényszerűen következett be: a minden megkérdőjelezése nyomán talán letisztulhat, mi az igazi érték. Talán már erre utalna az egyesek szerint küszöbön álló újkonzervatív, a szó eredeti és nemes értelmében vett megőrző fordulat? Avagy ez az értékek mentésének utóvédharca csupán, mielőtt a rossz szellem végképp kiszabadul a palackból, és felgyorsul a végsőkig materializálódó folyamat, amelynek során minden, az anyagin túlmutató, a religio, tehát az ember szellemi eredetéhez való visszakapcsolódás eltűnik az emberi lény lehetőségeiből? 
A későbbi korok nyilván sokkal érthetőbben visszajelzik majd, milyen – a mai kor számára még rejtett – összefüggések miatt alakult úgy, hogy bizonyos társadalmi eredmények, kozmológiai felismerések, technológiai újítások egy időben és látszólag egymástól függetlenül, de mégis egyfelé mutatva jelentkeznek a harmadik évezred fordulóján. A tudományon belüli, forradalmi felfedezések, a fizika, azon belül is elsősorban a kvantummechanika, a kozmológia, a rendszerelmélet, az ökológia, az analitikus pszichológia belátásainak szintézise, mint végkövetkeztetés, egy egységes, koherens világkép felé mutatnak – mintegy tükörképeként annak, hogy a társadalomban is megvan a sóvárgás az egész érzete, a teljesség tudata felé.Az ezredforduló poszt-posztmodern korszakát már lehetetlen leírni az utóbbi két-háromszáz évben uralkodóvá vált tudományos mechanikus paradigma világképe és az ebből fakadó elméletek segítségével. Az alapkérdésekre adandó választ ma – a széles körű összefogáson alapuló tudományos kutatásokon túl – már mozgalmak keresik. A kutatások eredményeit is felhasználva, egy új (régi-új) emberképet fogalmaznak meg, amelyben nagyon sok elem (szabadság, halál, halál utáni lét kérdése stb.) megjelenik a hagyomány terrénumairól. A jövő formálhatóságában és befolyásolhatóságában, és ezzel együtt az életminőség javításában már egyre kevesebben hisznek, mert ez valóban ellentmond mindennapi tapasztalatunknak. Az információs társadalom sem jelent megoldást mindazokra a gondokra, amelyek például az értékhiányos társadalomra jellemzőek. Új világstratégiára van tehát szükség, olyan alapokkal, amelyek az összefüggések meglátását és a kihívások kezelését lehetővé teszik. Van rá esély, sőt, voltaképpen megkerülhetetlen, hogy az új szemlélet az elfelejtett hagyomány felé forduljon – azt a tartalmat keresve, amely a mához szól, annak érdekében, hogy a hagyomány, mint az emberiség tapasztalati emlékezete, betölthesse feladatát. A kedvezőtlen társadalmi folyamatok, a megrendült közösségi gyökerek ellensúlyozásaként a múlt értékeinek megőrzése és továbbvitele lehet a cél. A hagyománnyal rendelkező közösségnek nemcsak a teherbíró képessége nő, hanem biztonságérzete és – a világba vetett bizalma folytán – a megújulásra való képessége is. Erősödhet a lokalitás szerepe, ami a hagyomány kohéziós ereje miatt képes lehet a modern társadalmakban megfigyelhető atomizálódás folyamatának ellensúlyozására. A globális információs korszakban "a közös cselekvésen keresztül létrejött, és a kollektív emlékezet által fenntartott lokális közösségek az identitás kialakulásának különleges forrásai. De ez az identitás a legtöbb esetben védekező reakció a globális zűrzavar terhei és az ellenőrizetlen, gyorsiramú változások ellenében."1 A jelenlegi átmeneti időszakban, amikor egyre gyakoribb és intenzívebb a kultúrák találkozása folytán azok ütközése, konfliktusa is, ami értékzavart, identitásválságot idézhet elő, a hagyomány segíthet meglátni a közös pontokat, azokon túl pedig az egységet, így csökkenti a konfliktusok veszélyét. Hamarosan várhatóan felértékelődik a még megőrzött hagyománnyal kapcsolatos tudás, a történetileg folytonos, átörökített közös tapasztalat, mert a hagyomány társadalmi szervezőerő, ezért szoros kapcsolata van a most kibontakozó társadalomiparral és tudásiparral. Jelentős részben hozzájárulhat a jövőben a közösségi identitás megőrzéséhez, az önértékeit tisztelő, sokszínűségét megtartó közösség megerősödéséhez. Az erős hagyományú és ezért nyitott közösség képes nemcsak alkalmazkodni, nemcsak kihasználni a globalizáció előnyeit, hanem újjászervezni, újjáépíteni is önmagát. A hagyomány így megtalálhatja a funkcióját az Új Gazdaságban és az információs társadalomban, "visszatanítódik", újraéled, és az így kialakuló hagyományalapú tudástársadalomban fontos része lesz a társadalmi életnek. A hagyomány egy térség gazdasági fejlődéséhez is fontos alap, mert – igaz, alapvetően közvetve – gazdasági erőt képvisel, amennyiben növeli a humántőkét, a tudástőkét, továbbá alapot nyújt a (lelki) egészséghez. Sokkal közvetlenebb gazdasági értékként – "hozzáadott hagyományértékként" – jelenik meg például konkrétan a kézműves termékekben, amelyekben nemzedékről nemzedékre továbbadott tudás ölt testet. Várhatóan számos olyan kezdeményezés indul, amely gazdaságitermék-alapjának tekinti a hagyományt, a múlt szellemi és anyagi értékeit, és prioritásként kezeli ezek megóvását. A gazdasági termék nemcsak konkrét tárgyi formában, tehát egy kézműves termékben ölthet formát, hanem például a minőségi turizmusban is. 
A hagyomány szükséges, de nem elégséges feltétele az ökológiailag fenntartható és mindenki számára emberhez méltó életet biztosító társadalomnak. Ahhoz mindenképpen hozzásegít, hogy lehetővé váljon egy olyan új gazdaságszerveződési mód, amelyben a társadalmi és ökológiai szempontok fontosabbak a piaci terjeszkedésnél és a profitnál. A hagyomány ugyanakkor sokkal többről is szól: az embernek a világmindenségben elfoglalt helyéről, tehát feladatáról, lehetőségeiről, a természethez való viszonyáról, a természetben és az önnön természetében fellelhető törvényszerűségek megfigyeléséről és alkalmazásáról, a természettel való együttélésről. Mert nem a természeti erők alól való felszabadulás biztosítja az ember szabadságát, hanem az azokhoz való igazodás. Összességében olyan értékvilágot, életminőség-elvet közvetít, amelyben az immateriális elemeknek van inkább jelentősége, ez pedig olyan erkölcsi rendet képes teremteni, amelyben szilárdan állhat a jellem, és az emberi élet valóban isteni adományként élhető meg.A hagyomány végső soron nem más, mint az áthagyományozandó tudás, valamint az áthagyományozás valamennyi – szimbólumot és rítust teremtő – módszere. De hogyan lehet továbbéltetni a megmaradt módszereket, megteremteni az újakat a jövő tudástársadalmában? A hagyományos közösségek felbomlásával, a rendkívül gyors életformaváltással az egyén helyzete is gyökeresen megváltozott, aki a hagyománytalan világban talajvesztetté, gyökértelenné vált. Az áthagyományozás korábbi folyamatait – hiszen az emberek ma már nem születnek bele a hagyományba, ahogy évezredeken át történt – fokozatosan más módszereknek kell átvenni. Művi módon nem érdemes és nem is lehet továbbéltetni a hagyományt. A viharosan változó anyagi kultúra miatt a hagyományos életmód sok eleme – bármennyire is képesek sokan nosztalgiából fakadó szentimentális fájdalommal sajnálni eltűntüket – nem menthető át a modern életbe. Tévedés lenne – szándékosan szélsőséges példát említve – a népi viselethez visszatérve azt gondolni, hogy ezzel őrizzük a hagyományt. A hagyományból ezekhez a külsőséges elemekhez ragaszkodva csupán támaszt keresnénk menekülési kísérletünkhöz a jelen és a jövő kihívásai elől, ahelyett, hogy a hagyományból a régiek élő tudását, mintegy esszenciát kinyerve próbálnánk külső és belső feladatainknak megfelelni. A hagyományt (az egy-egy nép, mint sajátos és összetéveszthetetlen szellemi jelenség, nyelvében, szellemi, közösségi és anyagi kultúrájában kialakult és megőrződött hagyományt) ma át kell alakítani ahhoz, hogy értékei ismét beépülhessenek a kultúrába, és – a hagyományos rendszerek felbomlása után is – a benne rejlő lehetőségeknek megfelelően áthassa az ember mindennapi életét. Nem a történetit, hanem azt az örök emberit kell feltárni belőle, ami itt és most és mindenhol, mindenkor megélhető. Bizonyos szempontból tehát a hagyomány újraértelmezésére van szükség a mai, megváltozott körülmények, a változó külső és belső igények nyomán. Az újraértelmezésnek minden manipuláció, romantikus nosztalgia és torzítás nélkül a tárgyak és jelenségek mögé kell hatnia, hogy a részletek mögött, a kultúra anyagi és szellemi, s főként társadalmi szintjein túl nyíltan és tudatosan feltárja a valóságot, a lényeget: azt a tudást, amely az emberi szabadság kiteljesedését szolgálja. Az újraértelmezéshez kulcsot jelent más hagyományok ismerete – ez máris megalapozza más népek, kultúrák tiszteletét – és mindezek alapján az analógiák meglátása. Ha meglátjuk az analógiákat, akkor a bezárult helyi hagyomány, a statikusnak tűnő helyi kultúra rögtön befogadóvá válik, mintegy újraéled, s többé nem idejétmúlt zárványként, maradványként él tovább, hanem beépülhet a dinamikus mába, folyton változó jelenkori kultúránk része, sőt irányadó, a jövőt is alakítani képes magja lehet, hiszen a legbensőbb, legmélyebb tartalma időtlen, kortalan, örök tudást őriz. Ez a feladat az egyes ember és valamennyiünk jövője szempontjából eredményes lehet, mert nem merül ki a puszta tudományosságban, az érdekfeszítő adatok halmozásában. Amit feltár, az azonnal élhető, gyakorlattá tehető, és ez által az élet jobbításához, kiteljesítéséhez vezet. Az újraértelmezés így végül is nem jelent mást, mint hogy a hagyomány elemeinek vissza kell adni eredeti jelentésüket, rámutatni bennük az egyetemes emberi mozzanatra, és így beemelni ezeket – mint napi fontosságú tudnivalókat – a mába. Szinte új hagyomány teremtődik, de voltaképpen inkább egy, a legkorábbi állapothoz, a tiszta, szabad, eleven, a rárakódott, megtévesztő tartalmaktól megfosztott tudáshoz való visszatérés. Más szóval az történhet, mint minden jelentős organikus kultúra születésénél: a régi megtalálja a választ az új, az aktuális kihívásokra, avagy az új a régire nem tagadólag, hanem bizalommal tekint, mert él benne a jelen számára fontos és a jövő szempontjából tanulságos hagyományok átörökítésének igénye. A jövő kihívásaira ott könnyebb megtalálni a választ, ahol a társadalomnak van hagyománya. Ezért van szükség a hagyományőrző és –teremtő projektekre, amelyek célja a hagyományok továbbvitele, egyben új tartalommal való megtöltése és ezáltal életre keltése – másrészt új hagyományok kialakítása a közösség mára eltűnőben lévő funkcióinak pótlására. Ilyen projektek már születtek Magyarországon, mégpedig egy ökológiai szemléletű kistérségi stratégiához. Ezekből érdemes kiemelni hármat, amelyek jelzik, milyen tervekben érdemes és lehet gondolkodni. Ki kell alakítani annak lehetőségét például, hogy a modern infokommunikációs eszközök is felhasználhatók legyenek a hagyományok visszaépülésének folyamatában. A virtuális (kistérségi, regionális) hagyomány-központ a helyi néprajzkutatók, népzenészek, művelődéstörténészek, népművelők bevonásával összegyűjtheti a települések és a térség népi kultúrájának értékeit, képi anyagot, film- és hangfelvételeket, tanulmányokat őrizhet az ünnepekről és szokásokról, ezzel virtuális tárháza lehet a tárgyi, a szóbeli közléssel átadott, a zenei és egyéb emlékeknek. (Ebből megszülethet a térség hagyományportálja.) Ha a folyamatosan bővítendő anyag on-line hozzáférhetővé válik, elérhetővé teszi a hagyományokra vonatkozó információkat, azokat a lakosság felhasználhatja a helyi hagyományok továbbvitelére, illetve feltámasztására. 
Mivel az elmúlt évtizedekben az információtovábbítás és a kommunikáció hagyományos útjainak egy része megszűnt vagy nehézkesen használhatóvá vált, ezek a központok interaktív módon működhetnek – azaz a lakosság is közreműködhet a bővítésben. A virtuális hagyományközpontok kialakításának programja ugyanakkor magában foglalhat olyan feladatokat is, amelyek a hagyományos ismeretek őrzésével, továbbadásával összefüggésben a tudáskezelés, tudásvagyon-gazdálkodás és -gazdagítás, a fejlesztés, oktatás, képzés és továbbképzés céljaival és lehetőségeivel állnak kapcsolatban, tehát a hagyományos tudások és tudásbázisok feltérképezésével. Erre építve (digitális) hagyomány-tudásbázis kialakításával keretet biztosíthat egy hagyományalapú tudásvagyon-monitoring rendszer létesítésének.A hagyományos közösségekben a közösségi funkciók megalapozták a nemzedékek szerepét, és kijelölték a társadalmi szerepeket is. A hagyományos közösség kevés, de markáns társadalmi szerepet kínált fel tagjainak, akiknek viselkedése előre kiszámítható volt az átmeneti rítusok finom szabályozásával, és a közösség – többnyire íratlan – törvényei mentén. Az átmeneti rítusok a szerepváltásokat segítették. A közösségi gyökerek gyöngülése arra is visszavezethető, hogy a társadalmi makro- és mikrostruktúrák átalakulása, a hagyományos közösségek felbomlása nyomán eltünedeztek a közösségi funkciók. Ez visszahat az egyénre is, mert a gyökerek hiánya, az azonosságtudat bármely vetületének a problémája nehezen kezelhető, vagy akár kezelhetetlen következmények sorozatát indítja el; a funkciótlanság, az elidegenedés, az atomizálódó individualizmus identitásválsághoz, mentálhigiénés zavarokhoz vezethet. A tágan értelmezett egészségügy részeivé kell, hogy váljanak olyan projektek is, amelyek jó hatással vannak a közösség mentálhigiénés állapotára azáltal, hogy megerősítik a hagyományos alapszerepeket (gyermeki, felnőtti, időskori lét). A kisközösségeknek nagy felelőssége van abban, hogy olyan nemzedék nőjön fel, amely a kapcsolatok kultúráján és rendszerén keresztül meg tudja változtatni azt a társadalmat, amelyben élünk. Addig, amíg nem volt általános az iskolai oktatás, a tudás tároló, megőrző struktúrája a hagyomány volt. A hagyományon keresztül pedig a tudást leginkább az idősek közvetítették, mivel egy hagyományos közösségben az idősek vigyáztak a legifjabbakra, és közben igyekeztek átadni nekik mindazt a tudást, amit élettapasztalataikból összesűrítettek. A gyermekek kérdeztek, az idősek pedig szinte vizsgáztak: így mindketten egyszerre tanítottak és tanultak. A gyermek azt, amire majdan a világban való eligazodáshoz szüksége lesz, az idős pedig a tudás továbbadásának képességét. Mára ez a folyamat megszakadt, de itt lenne az ideje, hogy az elejtett szálat felvegyük. Az egészséges társadalom megbecsüli az elődök felhalmozott, megőrzött tapasztalatát, mert tudja, hogy meríthet abból. Ha a gyermekek és az idősek együtt vannak, a "különböző tudások" összeadódnak, így a régi átmenthetővé, megőrizhetővé válik. Szót ejthetnénk még a hagyományturizmus, mint a minőségi, élményközpontú turizmus, fejlesztéséről vagy a hagyományoktatási tervek szükségességéről, a hagyományos ünnepkör felelevenítéséről is. (Az éves ünnepkör voltaképpen a hagyomány "infrastruktúrája", ami által egy közösség élete újra és újra megélhető, és építő ünnepek láncolatává változtatható.) Mindezek a hagyományalapú kezdeményezések pozitív visszacsatolásként működhetnek: a helybeliek egyszerre a jövőbe tekintve és visszanyúlva a múltba elkezdhetik visszatanulni a hagyományaikat. Létrejöhet egy – a környezettudatos mintájára (mivel attól lényegiben elválaszthatatlan) nevezzük így – hagyománytudatos életforma, ahol a hagyománynak tudatos jelentőséget tulajdonítanak, és szerepet juttatnak az identitás – mint bizalmi tőke – őrzése és az identitás-megújítás, a közösségi reorganizáció folyamatában. Ezeknek a hagyomány-projekteknek a jelentősége éppen ez: erősítik a normális kapcsolatokat, képesek rendet és új normákat teremteni az eltűntek helyébe. Az egyén számára is biztosítják azokat az elsődleges támpontokat, melyek megkönnyítik az amúgy olykor kiismerhetetlennek tűnő világban való tájékozódást. Az információ-özön kihívásával csak azok az emberek képesek megbirkózni, akik egyrészt fogékonyak az új iránt, és nyitottak, másrészt képesek az egységet meglátni és a lényegre koncentrálni – és végezetül, akiknek a hagyomány biztos keretet, világmagyarázatot nyújt a változásokhoz, az új helyzetekhez való alkalmazkodáshoz, a világban való eligazodáshoz. Az emberi jövőbe a legrövidebb út a hagyománnyal vezet. A hagyomány olyan egy társadalom és az egyes ember életében, mint a folyónak a meder: keretet szab az élet folyamának, viszont így messzebbre is lehet jutni. Jegyzetek Ökotáj, 33–34. sz. 2004. 81–86. o. |