Letöltés jobb egérgombbal Nyomtatás

Nem a hatalmat kell megragadni, hanem az emberek képzeletét

Beszélgetés Lányi András íróval



Hollós László: A közelmúltban az Alternatív Magyarország című televíziós sorozatot készítettük, amelynek Természet és Szabadság című része rólad szólt. Akkor megkértelek, hogy ennek a filmnek az elején mondjál magadról pár fontos dolgot, amely belefér néhány mondatba. Most e rövid kis életrajz mentén haladnék beszélgetésünk során. Először is azt mondod, hogy "48-ban születtem". Hogyan emlékszel vissza a gyermekkorodra?

Lányi András: Gyerekkoromban különböző okokból rendszeresen és sokat forgolódtam a zöldben, ami városi gyerekeknek nem szokása. Ez nagyon fontos volt, mert szerintem ebben az egész környezeti tudatosságban nem a tudatosság a fontos, hanem az élmény. Tehát az, hogy valaki magától értetődőnek tartsa, hogy a világnak nélkülözhetetlen és eléggé nagy része az, amit nem az ember alkotott, hanem amit természetnek nevezünk. A városi ember azt hiszi, hogy a természet fadézsákban tengődik a nagy emberi univerzum közepén. Valójában ez éppen fordítva van. Miután én ezt időben észrevettem, hát ehhez tartottam magam. Ez nem világnézet volt nálam, hanem ízlés. A sétáló óvoda története a maga módján megrendítő adalék '48-hoz. A II. világháború után vagyunk. Azért jártam háromtól hatéves koromig mindennap a budai hegyekbe, de legalábbis a Margit-szigetre, mert egy olyan magánóvodába jártam, amelynek nem volt épülete. Sétáló óvodának nevezték. Egy szegény néni, akinek Auschwitzban elpusztították mind a két gyermekét, és ezt valahogy túlélte, óvodát nyitott, gyerekekkel vette körül magát, és azokat nevelgette. De hát háza nem volt ehhez. Reggel gyülekeztünk a Jászai Mari téren, és nekivágtunk a budai hegyeknek. Innen az én ökológiai elkötelezettségem igazi alapjai. Na, most erre jött 1956. Igen, ez egy kiváltságos élmény azoknak a nemzedékeknek, akik átélték. Ugyan csak nyolcéves voltam, de a bátyám 18, és én az ő nyakában ott voltam a Bem téren október 23-án. Politika iránt érdeklődő, nyitott szemű gyermekként nagyon is tudtam, hogy mi történik. Életre szóló élmény volt, hogy nem az a realitás, hogy az uralom megváltoztathatatlan, hanem az a realitás, hogy egy nép, ha akarja, akkor gondoskodik a saját jövőjéről, és ezért áldozatokat hoz. Aki nem volt ott a Bem téren október 23-án, aki nem élte át egy Lenin körúti lakás ablakából a forradalom heteit, az ezt mesének tartja. Én tudom, hogy milyen az, amikor a körúton tüntetők, tankok, puskával hadonászó tizenévesek szaladgálnak.

Életrajzod második pontja ebből a rövid kiemelésből, hogy korábban filmrendező voltál. Miért lettél hát filmrendező, és aztán miért fordítottál hátat az egésznek?

– A film valóban a huszadik század legnagyobb hatású kifejező eszköze. Semmi meglepő nem volt abban, hogy a század közepén, amikor is a filmművészet a fénykorát élte, az értelmiségi fiatalok egy jelentős része filmrendező akart lenni. Nekem az a balszerencse adatott osztályrészemül, hogy ezt a vágyamat megvalósíthattam, és aztán munka közben jöttem rá, hogy nem ez a legerősebb oldalam. Jobban szeretek filmeket nézni, mint csinálni – ez az igazság. Így hát húszévi kísérletezgetés után visszatértem a nézőtérre a világot jelentő vásznakról, és ezt csöppet sem bántam meg. Hát persze közben azért egy fél élet ezzel telt el.

Volt a filmjeid között olyan, amire azt mondod, ezt azért büszkén vállalom?

– Egyiket sem vállalom büszkén. Jó vagy kitűnő forgatókönyveket írtam, amelyekből túlspekulált és nem jól megcsinált filmek sikeredtek. Ami részben tehetségem hiányával magyarázható, részben alkati kérdés.

"1988 után szépirodalmi és művelődéstörténeti kötetekkel jelentkezik." – Átrándulsz hát az irodalomba, és könyveid jelennek meg: regény, elbeszélés, esszé, tudományos esszé, publicisztika, tankönyv. Hogyan gondolsz erre az írói korszakodra, amely még mindig tart?

– Hát remélem, hogy tart még. Túl sok időt visznek el egyéb dolgok. Gyakorlatilag sokkal kevesebbet írok, mint szeretnék, de ezt nem tekintem végleges állapotnak. Igazából, ha azt csinálhatnám, amihez kedvem van, akkor valószínűleg a tanítás mellett filozófiai, történelmi esszéket, elbeszéléseket írnék.

Melyik áll a legközelebb hozzád? Mert azért elég sokrétű az írói tevékenységed. Nyilatkoztad is keserűen valahol: "aki sokfélét csinál, egyik szakmában sem veszik komolyan".

– Hát igen. Minden szakma eléggé belterjes, a mi világunk eléggé a specialisták világa. És a specialisták megbüntetik azokat, akiknek a tevékenysége élő bírálata az övéknek. Az író a tizenkilencedik században, vagy a huszadik század első felében "univerzalista" volt. Ahogyan Berzsenyi Dánieltől Pilinszky Jánosig az irodalmárok a világra tekintenek, az nem a nyelvmíves céh belterjes működése, hanem egy világlátásnak a megfogalmazása, és enélkül számomra nincs is értelme az irodalomnak. De ma ugyanezt elmondhatjuk a filozófiáról is, amellyel szegről-végről foglalkozom. Végül is filozófiai tárgyakat tanítok az egyetemen, és látom, hogy a filozófia már régen nem próbál egy egységes világmagyarázat lenni. Egy pozitivista nyelvfilozófus azt mondja, hogy kérlek szépen, én csak az ilyen és ilyen tételezési módok mellett bizonyos kijelentések verifikációjával foglalkozom. Passz! Ebben a pillanatban nekem kikapcsol az agyam, és érdektelenné válik számomra. De nyugodtan mondhatnám ezt az orvostudományra is, amihez végképp semmi közöm nincsen, legfeljebb mint áldozatnak. Az sem az egészségről szól, hanem bizonyos biokémiai folyamatoknak bizonyos elektromos műszerekkel való tesztelése következtében valószínűsíthető diagnózisokról. Megint passz! Gyanítom, hogy ez is a baj a mi világunkkal. Ahogy az értelmiség széthullik különböző szakértő csoportokra, úgy áll elő az a szellemi helyzet, amelyben nekem nincs helyem. A legnagyobb gondban mindig akkor vagyok, amikor megkérdik, hogy mit írjunk a neve alá? Azt nem lehetne, hogy semmit?! Abban, hogy Lányi András vagyok, többé-kevésbé biztos vagyok. Filozófusnak nem tekintem magam. Azért szereztem egy filozófiai tudományos fokozatot, hogy ilyen tárgyakat taníthassak az egyetemen, de nem lesz már időm elolvasni mindazt, ami nélkül az ember nem mondhatja magát filozófusnak. Író nem vagyok, mert az írótársadalom nem fogadott be. Ennek igazán egyszerű oka van, hiszen ritkán és keveset írok. Vannak persze, a mai magyar irodalmi életben egykönyves írók. Vekerdy Tamásról ki tudja, hogy írt többek között, két kisregényt? Karátson Gábornak két gyönyörű regénye van. Sajó András alkotmányjogász professzornak egy kiváló regénye jelent meg a 80-as években. Van egy fajta értelmiségi – magamat is ide sorolom –, aki képes a nyelvi önkifejezésnek ezt a formáját művelni, de a rendszeres irodalmi termelésbe nem áll be, mert más dolga van az életben. És ezeket részben okkal, részben azért érdemtelenül is mellőzik. Aki tízévenként beköszön egy kötettel, azt nem tartja nyilván az irodalmi élet.

Korábban kicsit optimistábban azt is nyilatkoztad, hogy "a filmjeimet el fogják felejteni, a könyveimet viszont fel fogják fedezni".

– Jó kis bonmot! Hiába, van ebben a fickóban irodalmi véna!

De így is gondolod, nem?

– Ki tudja?

"Részt vett a demokratikus ellenzék tevékenységében." Mégsem lettél hivatásos politikus, mint ahogyan sokan az akkoriak közül.

– Így van. A rendszerváltás idején nem találtam olyan politikai csoportot, amelyiknek a céljaival egyetértettem volna. A demokratikus ellenzéknek és egyéb ellenzéki értelmiségi csoportoknak az volt a végzete, hogy 1989-ig csak arról kellett beszélni, hogy mit nem, és nem is tudtuk, hogy milyen mértékig nem értünk egyet egymással abban, hogy mit igen. Vagy, hogy milyen kevesen voltak közöttünk, akiknek valóban eredeti elgondolásaik voltak arról, hogy mit igen. Ezért a meghatározó szellemi műhelyekről kiderült, hogy főleg olyan készen kapott megoldásokat szeretnének alkalmazni a magyar politikai helyzetre, amelyekkel nem értettem egyet. Az egyik típus, ugye, egy nyugati típusú liberális demokrácia és piacgazdaság. A másik pedig a hagyományos keresztény nemzeti értéktartomány felelevenítése. Mind a kettőt korszerűtlennek és az előttünk álló kihívás megválaszolására alkalmatlannak találtam. Viszont annak a politikai mozgalomnak, nevezzük ökológiai politikának, amelynek én akkor kezdtem keresni, tisztázni a követhető elveit, annak azóta is csak a csíráit látjuk magunk körül. Tehát azt hiszem, hogy a rendszerváltás belőlem is politikust csinált volna, hogyha ehhez egy csapatot találok. Sokan tudják rólam, hogy a 90-es évek első felében sokat tettem azért, hogy Magyarországon ne alakuljon zöld párt, és az ökológiai elkötelezettségű emberek ne pártosodjanak. Úgy éreztem, hogy erőtlenek és gyengék vagyunk, valamint nagyon sok zavaros elme választotta ezt az új eszmét. Megszállottak, próféták, őrültek, rögeszmések, mániások, karrieristák sokasága, és ezektől először meg kell szabadulni. De abban is biztos voltam, hogy a nagyközönség még nem fogékony ezekre a gondolatokra. Addig pedig nevetséges helyzetbe kerül az a világmegváltó próféta, aki olyan kérdésekre tudja a választ, amit még nem tettek fel. Tehát a mi nemzedékünknek, az első nemzedéknek az a dolga, hogy a közvélemény érdeklődését, vagy a figyelmét ráirányítsa az ilyen gondolatokra. Nemcsak a problémákra, hanem olyan életlehetőségekre, olyan politikai és erkölcsi alapelvekre is, amelyekre majd a társadalmi együttélésnek valamilyen új módja épülhet. De hogy a hadtudomány nyelvén fejezzem ki magam: az első zászlóaljaknak az a feladata, hogy betemessék azokat a futóárkokat, szakadékokat, amelyeken át majd az őket követő alakulatok fognak rohamozni. Oda is ember kell. Az árkokba.

Teljesen törvényszerű volt, hogy csatlakoztál a Duna-mozgalomhoz, a vízlépcső-ellenes küzdelemhez, a Duna megmentéséhez?

– Egyáltalán nem volt törvényszerű. Én akkoriban inkább a Beszélő körével működtem együtt, a Beszélő szerzője és terjesztője voltam, a Fekete doboz video-periodika alapítója, a FIDESZ alapítása körül settenkedő idősebb értelmiségi. Tehát egyáltalán nem volt nyilvánvaló, hogy az úgynevezett zöld oldalon találom meg magamat. Miközben azért a gondolkozásomnak ez sokkal inkább megfelelt, mint bármi más. De ez mégis egy teljes véletlen volt. Karátson Gábor beállított, és mondta, hogy öltözzek, mennünk kell, mert a Vargha Jánosnak konferenciát kell szervezni a Duna ügyében. Akkor öltöztem, mentem, szerveztünk, és hát lett belőle, ami lett.

Hogyan gondolsz vissza a Duna--mozgalomra? Mennyire volt ez fontos akkoriban?

– Közhely, hogy egy politikai pillanat tette igazán fontossá, amikor a szó legjobb értelmében jelképe lett mindannak az embertelenségnek és elviselhetetlenségnek, ami az államszocializmust jellemezte. És miután az emberek fogékonyak a jelképekre, olyanokat is mozgósítani tudott ez a megfogható, szemléletes képe a rombolásnak, akiket esetleg az ennél súlyosabb hiányok és szenvedések nem ingereltek cselekvésre. Éppen ezért a Duna körül is nagyon sok erre alkalmatlan ember lebzselt. De nem olyan sok, mint ahány szervezet. Az a körülbelül negyven szervezet, amelyet Duna-mozgalmaknak nevezünk, talán harminc emberből állt. És volt olyan szervezet is köztük, mint például a Duna barátai, amelyik két jó barátból állt, és mikor összevesztek, avval csúfoltuk a maradékot, aki velünk maradt, hogy ő "a Duna baráta". Nem voltunk mi olyan sokan, mint amekkora füstje volt az egésznek. Ezért van az, hogy amikor a Duna-ügyben éppen nincs tennivaló, akkor ez a mozgalom láthatatlan, szétporlad, és amikor, mint 1998-ban, a hágai ítélet után, mikor a Horn-kormány egyszer csak vissza akarta fordítani a történetet, akkor hirtelen megint harmincezer embert tudtunk a Kossuth térre vinni. A Duna-mozgalom lankadt állapotban siralmas képet nyújt, de izgalmi állapotban betölti a Kossuth teret.

Most milyen állapotban van?

– Mondhatnám, hogy a Duna-mozgalom közben elporladt, és megtermékenyítette a környezetét, hiszen ebből a mozgalomból sarjadt ki a magyar ökológiai gondolkodásnak és az ökológiai mozgalmaknak számos ágazata. A Duna-kör, amelyet az állandó meghasonlások és torzsalkodások már a 90-es évek elején lényegében megsemmisítettek, semmiképpen nem reprezentálja ezt. Azt remélem, hogy ha egyszer a Duna ügye ismét kiéleződik, ezek az ökológiai és környezetvédő csoportok hatékonyan fognak fellépni. Létezik a Duna Charta Karátson Gábor vezetésével, egyelőre várakozó állásponton. A Duna ügyében lényegében 1992 óta semmi előrelépés nem történt.

Gondolod, hogy mozgósítható most is a társadalomnak a Duna, egyáltalán a természet iránt érzékeny része?

– Sohasem volt mozgósítható. 1992 augusztusában egy nagy és tiszteletreméltó értelmiségi gyülekezet, amelyben Illés Zoltántól Csoóri Sándorig mindenki ott ült, a régi Dunások, úgy döntött, hogy ezt a szörnyűséget, a Duna elterelését meg kell akadályozni, vagy legalább egy ilyen nagy nemzeti megmozdulással emlékezetessé tenni, ami majd arra kötelezi a következő kormányokat, hogy mindent tegyenek meg az igazságtalan állapot helyreállítására. Szót tett követett, de a tettnél egyszerűen egyedül maradtam, és egy Budapesttől Esztergomon át a Szigetközig terjedő demonstráció-sorozatot Czakó Gáborral és Karátson Gáborral hárman úgy csináltunk végig, hogy néha öten, legjobb esetben ötvenen voltunk. Végigjártam az országgyűlésben az akkori parlamenti pártok frakcióvezetőit, és senki sem tudta igazán, hogy hol folyik a Duna, hogy mi a tétje ennek a dolognak. Azokban a napokban, amikor a Dunát elterelték. Nagy Boldizsárral készítettünk angol, német és magyar nyelven egy kiadványt, amit a magyar külképviseletek nem terjesztettek, miközben a szlovákok telerakták a világsajtót a maguk igazával. Elképesztő volt a hivatalos Magyarország tehetetlensége, aminek pontosan megfelelt a média és a közvélemény közönye. Evvel a Duna-üggyel az is a baj, hogy nem foglalhat benne állást az, aki legalább három-négy különböző szakterületen nem képes értelmesen tájékozódni. Hivatásos politikusnak ez sok.

"Újabb esszéiben, egyetemi kurzusain az ökológiai világszemlélet bölcseleti és politikaelméleti következményeit vizsgálja." Ehhez kapcsolnám azt is, hogy tanítasz a budapesti, pécsi egyetemeken környezeti szociológiát, politikai ökológiát, ökofilozófiát, és az ELTE szociológiai intézetében a humánökológiai szakirányt vezeted.

– Amely egyesült a településtudományi szakiránnyal, és amelyet Csanádi Gáborral közösen vezetünk. A legjobb úton haladunk, hogy a most létrejött ELTE Társadalomtudományi Kar keretében egy településtudományi és humán ökológiai nappali szak indulhasson. Ha minden jól megy – persze nem szokott minden jól menni –, akkor 2004 szeptemberében már felvételiztethetünk a településtudományi és humán ökológiai szakon, ami a maga nemében talán Kelet-Európában az első lesz, és mindenképpen eredeti elgondolás. Úgy gondoljuk, hogy a hely, a helység, a lokalitás középpontba állításával lehet értelmes és "szakmásítható" tudásterületté alakítani egy világnézetet. Tehát az ökológiai világnézet és azok a társadalomtudományi kutatások, tudások, amelyek valamiképpen a helyhez kapcsolódnak, azok természetes partnerei egymásnak. Így találtunk egymásra Csanádi Gáborral, a városszociológiával, és hát ebből lehet valami. Ezeket a gondolatokat és írásokat most végre, hosszú évek után, egy újabb kötetben gyűjthetem össze. Az Új Mandátum kiadónál megjelenő Létezik-e? című kötetemben filozófiai, ökopolitikai és politikai esszéimet, cikkeimet, írásaimat adom közre. Utoljára ilyen gyűjteményes kötetem a Ligetnél jelent meg 1999-ben Együttéléstan címmel, és hát azóta azért elég sokat dolgoztam.

Ezt a fajta tanítói munkásságodat fontosnak tartod?

– Igen. Amikor szembe kellett néznem azzal, hogy én mindent későn kezdtem, mindenben tévedtem, és mindent újra kell gondolni az életemben, akkor elég hamar rájöttem, hogy a legokosabb, amit tehetek, hogyha igyekszem "rátukmálni" magamat olyan fiatalokra, akik még időben indulnak el azokon az utakon, amelyekre megpróbálom felhívni a figyelmüket. Hangsúlyozva, hogy én is csak egy lépéssel járok előttük. Ez lassan alakul. Ez is apró munka, ez sem látványos munka. Szinte minden évben egy-két új, tehetséges fiatal embert tudok "megrontani", és frusztrált, a saját tudásával is elégedetlen emberként egy olyan pályára lökni, ahol sokkal kevesebb sikerre, dicsőségre és pénzre számíthat, mintha sohasem találkozott volna velem. Ez a legfőbb ambícióm ebben a pillanatban.

Mondtad, hogy ez nem olyan látványos munka, mint például a Védegylet egyik alapítójaként az a bizonyos híres fához láncolás.

– Tizenegy könyvet írtam össze eddigi életemben, csak az ökológiai tárgyú írásaim is több kötetet megtöltenek, de az átlagember, ha egyáltalán hallott rólam, akkor annyit tud, hogy: Ja, ez az a pasas, aki odaláncolta magát egy fához. Ez egy szörnyű világ! A környezeti ügyek sanyarú médiabeli karrierjét ismerem, tanítom. Tehát nem hirtelen felindulásból láncoltam magam egy fához, hanem egy célszerűnek látszó eszközt vettem igénybe. De igazából nem a láncolásban vagyok otthon. Talán inkább a fák között, az erdőben.

Mielőtt az erdőbeli sétákról beszélgetnénk, maradjunk még egy kicsit a Védegyletnél. Minden megmozdulásán ott vagy, szinte erőn felül veszed ki részed a munkából.

– Hát erre ráment az elmúlt három évem. Időm majdnem felében a Védegylet útját egyengetem és szervezem, írok és vitatkozom. De azt remélem, hogy ezeket a tennivalókat egyre inkább erre alkalmas fiatal barátaim veszik át. Amit az előbb a tanításról mondtam, annak egyenes folytatása a védegyleti műhely létrehozása, amely nyilvános politikai tevékenység is. Ám nem utolsósorban egy felkészülési, továbbképzési program, amelynek keretében a nézeteinket tisztázzuk, és azokra a tapasztalatokra is szert teszünk, amelyek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy a hazai közgondolkodásban sokkal nagyobb hatással és erővel legyen jelen az, amit most az egyszerűség kedvéért ökológiai világnézetnek, ökológiai politikának neveznek. Ez tehát egy bevallottan politikai csoportosulás, politikai célokat akar elérni. A politikai cél nem okvetlenül a hatalom megragadása, hiszen a jelszavunk is az, hogy nem a hatalmat kell megragadni, hanem az emberek képzeletét.

Létezik--e Magyarországon öko-elit, és ha igen, tagja vagy-e?

– Az idő rövidségére való tekintettel azt javaslom, hogy hagyjuk ki ezt a kérdést. Teljesen érdektelen. Ahhoz képest, hogy Magyarországon milyen kevés eredményt értek el az ökológiai mozgalmak a környezetpolitikától a környezeti nevelésig, egy kicsit túl sokat foglalkoznak önmagukkal. Túl sok felmérés, kutatás, cikk foglalkozik a hazai zöld mozgalommal ahelyett, hogy azzal foglalkozna, ami a dolga – tehát a problémákkal. És ha valóban van öko-elit – már pedig van –, akkor nem kéne lennie, mert a teljesítmény még nem indokolja egy ilyen elitnek az elkülönülését. Ezt csak félig mondom komolyan. Mert közben olyan világban élünk, ahol szükség van elitre is. Értelmiségi guruk, szemfüles pénzosztók és hivatalképes szakemberek nélkül nem menne semmire bármilyen nemes vállalkozás. Tehát az öko-elit hasznos. Az is hasznos, aki prófétál, az is hasznos, aki pénzt szerez, és néha oszt is belőle, és az is hasznos, aki időnként bemegy egy kormányba. Bár többen mennének be, és bár nagyobb látszatja lenne annak, hogy bementek. A civil környezetvédőket morálisan kompromittálhatja a közhivatal vagy a politikai szerep vállalása, de még így is valamelyes hasznot hajthatnak.

Mesternek érzed--e magad? Vállalható ez a titulus?

– Szerencsére mindig a barátomat, Karátson Gábort tekintettem a magam mesterének, és így magamat csak segédnek vagy tanoncnak kellett tartanom. Alkalmasabb vagyok olyan szerepre, amelyben inkább a közvetítés, kezdeményezés, kutatatás, keresés dominál. Ha aztán ezeken a kutató útjaimon és szellemi kirándulásaimon kísérőket, útitársakat találok, akkor borzasztóan örülök, és azt sem bánom, hogyha hajlandók arra menni, amerre én ajánlom, mindaddig, amíg valakinek jobb nem jut az eszébe.

Karátson Gáboron kívül voltak--e más meghatározó emberek az életedben? Olyanok, akiket szintén mestereidnek tekintesz?

– Egyértelműen a mesterem volt Herskó János filmrendező, akitől tanítani tanultam. Filmet rendezni nem tudott megtanítani, de tanítani megtanultam tőle. Aztán kitűnő barátaim, Vági Gábor és Balassa Péter életem különböző korszakaiban meghatározó hatással voltak a gondolkodásomra. De hát ők nem mesterek, ők barátok voltak.

Azt tartják rólad, hogy nem vagy könnyű ember, gyakorta összeveszel a veled egy oldalon állókkal is. Valóban ilyen lennél?

– Nem hiszem. Sem az irodalmi, sem a tudományos, sem az egyetemi, sőt még a filmes életemben sem, pedig ott nagyon könnyű ellenségeket szerezni. De talán a csapatmunkába is ott tanultam bele. Azok az "összeveszések", amikre te gondolsz, többnyire nem személyes természetűek voltak, hanem a közösen vitt "ügy" és a tennivalók megítélésével kapcsolatosak.

Tanítasz, környezetvédő vagy, író vagy. A magánéletedről keveset tudni.

– Nem tartom normális dolognak, hogy egyes emberek azért, mert a tevékenységük elkerülhetetlenül nyilvánosság előtt folyik, magánéletüket is a nyilvánosság elé tárják.

Akkor talán maradjunk annyiban, hogy nős vagy...

– ....és két gyermek apja.

Jut idő a családodra?

– Jut. Kevés. De semmire sem jut elég idő. Mert a nap csak huszonnégy órából áll.

Viszont szeretsz gyalogolni, szeretsz az erdőbe járni, akár a családoddal, akár olykor egyedül is. Mit jelentenek számodra ezek az erdőbeli gyaloglások, ezek a magányos séták?

– Életmentést. Ha évente egyszer egy hétre nem mennék el egy hátizsákkal egyedül az erdőkbe, akkor már rég a Lipótmezőn készítenél velem interjút. Nagyon kellenek ezek. Mindenkinek szüksége lenne arra, hogy évente egyszer egy hétig egyedül legyen a természetben. Félre ne érts, ilyenkor én semmiféle célirányos gondolkodó tevékenységet nem folytatok. Nem is tudom, mit csinálok. Ilyenkor vagyok.

Milyennek látod a jövőt?

– Látni csak a jelent lehet, megérteni csak azt, ami elmúlt, a jövőt pedig választjuk és akarjuk. Most jelent meg a Politikatudományi Szemlében Magyarország környezeti jövőképe című hosszabb tanulmányom. Természetesen ez sem a jövőről szól, hanem arról, amit a jelenben tudni lehet. Egy ország jövőjéről, a világ jövőjéről elég sok minden megmutatkozik a jelenben. Erről szólnak a globális politikai, kulturális és gazdasági fordulatot sürgető írásaim, bennük a válasz. Az ember egyéni, személyes jövőjéről még ennyit sem lehet tudni.

Boldognak érzed magad?

– Magánügy.


Ökotáj, 31–32. sz. 2003. 138–145. o.