Letöltés jobb egérgombbal Nyomtatás
Ertsey Attila

A Dörögdi-medence: 
Mikrokozmosz és makrokozmosz

Ismerd meg magadat és megismered a világot; ismerd meg a világot és megismered önmagad -- áll kőbe vésve a bölcsesség a görög misztériumhely falán. Máshogy fogalmazva: ami bent van, az van kint, és ami kint van, az van bent.

Tizenöt éve találkoztam ezzel a tájjal. 
1986. Diploma után iparművészek, építészek baráti köre együtt akart maradni egy alternatív életformát választva, s így vettük közösen Csórompusztát, ezt a tanyát Kapolcs és Vigántpetend határán, a völgy feletti dombtetőn. A rendszerváltás reményteli hangulatában szőtt nagyszabású tervek lassan lecsendesedtek, az illúziók itt is, mint másutt is, elszálltak. A kollektív együttélés nem jött be, válások, gyerekek és új szerelmek jöttek, a társaság felnőtt lett. Ki-ki csinálja a maga dolgát, a barátság azért megvan. Ez a paradicsomi sziget, mely a medence varázsos szépségű mélyedéséből emelkedik ki, mégis a szabadság hangulatát hordozza, ma is. 
Így kerültünk ide, s az elmúlt másfél évtizedben volt alkalmunk megismerkedni a tájjal, a felszíntől a mélyebb rétegek felé haladva. Ahogy az embernek, a háznak, sőt a tájnak is van eszméje, individualitása. Nekünk sikerült találkozni vele.
A Dörögdi-medence a térképen nem szereplő név, ezt a tájat mint individualitást tájépítész és ökológus barátainkkal közösen ismertük fel és neveztük meg -- nem el, mert ez a név ott volt, csak ki kellett mondani.
A történet hosszú, epizódjainak talán csak címeit és főszereplőit lehet említeni -- a Pagony iroda tájépítészeit, a FÖK népfőiskoláit, faültetéseit, a nemzetközi tájépítész-konferenciát, a fejlesztési programot, a faluhelyreállítási tervet, az Autonóm Kisrégió-projektet, a számos tanulmányt, értekezést, dolgozatot és kiadványt, ami ez idő alatt született. A munkák során megismertük a táj geológiáját, geográfiáját, flóráját és faunáját, vízrajzát a felszín felett és alatt, a tájhasználatot és a történelmet, s lassan összeállt bennünk a táj sorstörténete. Ez az individualitás, e kis géniusz, mely szépségével először érzelmeinket ragadta meg, ma, amikor belelátunk a földbe, olvasunk a hegyoldalakon, a házfalakon és az emberek arcában, élesen és elevenen áll előttünk.

A Kárpát-medence-vízió

Így történt, hogy egy előadás közben, mikor a vetítővásznon egymás mellett állt a Dörögdi-medence madártávlati képe és a Kárpát-medence XIX. századi vízrajzi térképe a folyamszabályozások előttről, hirtelen összeállt a kép: a Dörögdi-medence tájalakulata és sorsa egyaránt kicsiben modellezi az egész Kárpát-medencét, benne sorsunkat. Leolvasható a tájról mindaz, ami velünk a XX. században történt. 
E vízió gyors megrajzolására teszek kísérletet.

A táj és a térkép

A Dörögdi-medence Veszprém megyében, Nagyvázsonytól nyugatra helyezkedik el. A vázsonyi Séd, melynek neve később Egervízre vált, majd valahol eléri a Balatont, kanyarog itt a völgyben, míg a műúton Pulára, a medence kapujába nem érünk. A medence öt kis falu, Taliándörögd, Kapolcs, Vigántpetend, Öcs és Pula által lakott, természetes ökológiai és hajdanvolt szociális egység. Fel kellett ismerni a tájat, mert minderről kezdetben nem tudtunk. Az átutazónak nem áll össze eggyé, az ott élők pedig elfeledkeztek erről az egységről, mert igen sokan dolgoztak rajta évtizedekig, hogy elfelejtsék (no lám, még egy párhuzam...). Első felismerésünk az volt, hogy ez itt egy medence, s egy vízgyűjtő, amely a víz révén ökológiai sorsközösséggé alakítja a táj elemeit.

A vizek

Akiknek nem ismeretlen a Kárpát-medence ártéri gazdálkodása mint a tájat formáló művelésmód, az tudhatja, hogy az Alföld legnagyobb része évszázadokig vízzel borított, vizenyős, illetve mocsaras terület volt. Nem a búza volt a fő termény, és a hortobágyi szikes puszta sem természetes alakulat, hanem a folyamszabályozások eredménye, melyek során az évenkénti termékeny áradás elmaradt, a talajvízszint süllyedt, a szűk gátakon átcsapó árvizek és a nyári aszályok ingalengése vette át az uralmat. Így lettünk halexportőrből búzaszállítóvá, noha -- Bartos Tibort híva tanúnak -- a magyar mindig is utált kapálni.
Itt sem történt másképp.
A medence a régi leírások szerint vizenyős-mocsaras hely volt. Öcs alatt, a ma is Csigástó nevet viselő csontszáraz szántó valaha mocsár volt, a történetek szerint szekereket nyelt el -- ökröstül. Aztán a mocsarat lecsapolták, ma is láthatóak a lecsapolóárkok fűzfás csíkjai. Ezzel kezdetét vette a természetátalakító tevékenység, melynek legfőbb tünete az éltető víz lassú visszavonulása, eltűnése, mely ma is tart. 
A medence -- nagy testvéréhez hasonlatosan -- "alvízi", a folyóvizek nagyobbrészt kívülről jönnek és átfolynak rajta. Ezekre nincs sok befolyása, így szennyezésükre sem. Az Egervíz Vázsony felől időnként szennyezett, barna levet hoz, az ottani rosszul működő tisztítótelepből. Pulánál épült a '80-as években a helyi Bős-Nagymaros: a pulai tározó, melyet engedély nélkül létesítettek -- a helyben élők megkérdezése nélkül, s első feltöltése alkalmából a tározó alatt a patak medre üres maradt. A mesterséges tó párolgása és vízvesztesége miatt már nem jutott víz a gát alatti mederszakaszra. Ez hosszú időre megpecsételte a patak sorsát. A hatvanas évekig még pisztráng is előfordult itt, mígnem a mederbe fordult egy kerozinos teherautó, s ez -- a Tiszához hasonlatosan -- sterilizálta a faunát. A száraz meder látványa sokkolta a nyolcvanas években Kapolcsra költözött Márta Istvánt, aki ekkor szervezte meg a már legálisan, egyesületi formában létrejött Kapolcsi Kulturális és Természetvédelmi Egyletet. A Duna Kör történetéhez hasonlóan (melynek magam is alapítói közé tartoztam) ez volt a helyi civil élet első szabad megnyilatkozása. Mire sikerült megvívni a harcot a hatóságokkal, és a zsilipet megnyitották, a víz már nem folyt el Kapolcsig.
A felszín alatt a dunántúli karszt helyezkedik el, s északra közvetlenül a hegyek mögött található Nyirád és bauxitbányája. A bánya vízkiemelő rendszere a felszín alól mintegy 200 méter mélységig leszívta a vizeket. A bánya legmélyebb pontja körül 50 km-es sugárral képződött az a leszívási tölcsér, melybe az egész medence is esett, így a kutak és a patakok kiszáradtak. Az a patak, mely az ötvenes években még nyakig ért Kapolcsnál, sőt fürödtek benne, előbb csordogáló ér, majd száraz meder lett. A nyirádi bányát csak néhány évvel később zárták be, a leszívott víz visszapótlódására azonban éveket kellett várni. Nagy ünnep volt a rendszerváltás után nem sokkal a víz visszatérte.
Az ivóvíz részben a medencén kívülről jön, a csővezetéket nagyrészt a bánya máig működő vízkiemelő rendszere látja el. Mára azonban a klíma is megváltozott, mikro és makro méretekben egyaránt, s megnőtt az ivóvízfogyasztás. Ennek köszönhetően most már bánya nélkül is elérjük ugyanazt az eredményt: a vízfogyasztást fedező kivett karsztvíz már nem tud természetes módon visszapótlódni a nem elegendő mennyiségű csapadék miatt. Többet fogyasztunk, mint lehetne -- ivóvízzel öntözünk és pazarlunk. A forrást elapasztottuk, s erővel facsarjuk ki a természetből, ami kell nekünk. A kívülről jövő karsztvíz sem tiszta már: egyes mély kutakban is mérik a nitrát növekvő koncentrációját, mely a műtrágyázásból és a csatornázatlanságból ered. Kétszáz méter mélyen már nehéz lesz a vizeket megtisztítani. Itt is igaz Lányi András múlt idejű kijelentése: megmérgeztük a Földet. 
A vízjárással összefügg a mikroklíma is. Az erdők nagy részét a csődbemenő téesz tarra vágta, ennek egyik eredménye az erózió: az időnként a hegyoldali utcákat elöntő sárlavina; a másik a mikroklíma megváltozása: a leirtott hegyoldalak felett máshogy jár a levegő, ahol eddig esők voltak, ott ma már nem esik, tehát a medencében ma kevesebb az eső, nagyobb a nyári szárazság. Idén ismét száraz a patak, s ez tartósnak ígérkezik.

Energia

A víz, amíg elegendő volt belőle, dolgozott is. A patak egész hosszán hajdanán hetven (!) vízimalom működött, ebből a medencében tizenkettő. Az őrletésen és gattereken kívül az egyik malomban a háború előtt egy pesti mérnök jóvoltából generátor működött, ez adta elsőként a közvilágítást Kapolcson. Ma a falvakat az országos centralizált energiahálózat látja el árammal, atom- és szénerőművek révén, a saját energiatermelés elenyésző. Nemkülönben az országé: ma még hetven százalék az import, holnap kilencven lesz.
A házakban fával, kisebb részt szénnel fűtöttek egészen tavalyig. Míg Ausztriában a fafűtés reneszánszát éli, itt a MOL által bevezetett földgáz az ideál, a favágó vállalkozások csődbe mentek. Csak mára kezdenek rájönni az emberek, hogy drága mulatság lesz ez is -- az üvegházhatásról ők nem beszélnek. A hajdan használt saját forrásokat nem-megújulókra váltjuk ma is, a külső függést választva lelkesen.

Agri-kultúra

A föld-művelés eredeti jelentését kevesen tudják. A mai "mezőgazdasági vállalkozó" vajmi keveset hallott Novalis szavairól: "a Föld formálására vagyunk hivatva". Az öreg parasztok még zsigereikben tudják, szavakba önteni már nem, hogy miért kell szeretni a földet és a jószágot. Mert ők is mi vagyunk, a kövek, a növények és az állatok lemaradt társaink, akiket gondunkra bíztak. A föld művelése, felemelése a feladatunk, a szellem bevitele az Istentől elhagyott természetbe. 
A mai mezőgazdaság parazita, vesz, szakít, és nem ad, nem nemesít. Nem érti, miről van szó. Földművelés itt már csak a szőlőkben van. A téeszesítéssel a földeket tagosították, a mezsgyéket beszántották. A bőven termő gyümölcsösök, a vetésforgó és a tarka parcellák sokfélesége, amikor még tudták, hogy melyik földön mit érdemes termelni -- mindez eltűnt. Iparosított, monokultúrás mezőgazdaság lett, mely állandó válsággal küzd. Búzát termelnek itt tehát, veszteséggel a mocsárbeli pákászkodás, a pataki pisztrángozás és a kertészkedés helyett. Az óriás birkanyájak legelőit a galagonya veri föl, s az erdő lassan birtokba veszi újra. A földművelést elfeledtették az emberekkel, és ingázó ipari bérmunkásokká tették őket. 
Helyi piac és mészárszék rég nincsen, a hajdanvolt gyümölcsösök helyett a zöldség-gyümölcs a budapesti nagybani piacról jön, a húst a pápai húskombinátból hozza az IFA, a zacskós tej Veszprémből jön, és sorolhatnánk. 
Milyen a sora ma a gazdáknak? A kalandvágyók itthon maradtak és itt próbálnak megélni. Egyikük a téesz tehenészetének maradványával kezdett vállalkozni, félnégyes kelésekkel és irdatlan munkával, a túlélésért folytatott küzdelme mellé nem kapja meg a pályázott pénzecskét a torgyánminisztériumtól. Nem ő a sikeres, hanem a pesti karmester, aki a pályázatokba beírhatja valamelyik ingatlanát önrészként, és megkapja rá a szécsényitervet, vagy ami van, s a bérmunkásaival virágzó magángazdaságot tart fenn.

Közösség

A történet Trianonnál is jobban sikerült: a medence elvesztette saját önálló létét, a falvakat közigazgatásilag háromfelé tagolva külső központokhoz csatolták, s mint ilyenek ún. szerep nélküli, elhalásra ítélt falvak lettek. Elvitték intézményeiket, nem fejlesztették őket, de a '80-as évekig még építési telket sem engedtek kiméretni bennük. Így a fiatalok elvándoroltak, a falvak elöregedtek, népességük a kritikus határra csökkent. A "Művészetek Völgye" nyári fesztivál halmozottan hátrányos helyzetű falvak díszlete előtt játszódik.
Míg a kapolcsi malmok őröltek, a búzát fuvarozók állandó vendégforgalma és a malom üzemeltetése virágzó kézművesipart és kereskedelmet tartott életben. Felekezeti kocsmák és tucatnyi egylet működött. A falvak közti kapcsolat, mely régen barátságot, házasságokat jelentett, az ötvenes években beindult menetrendszerű buszjáratokkal szűnt meg, senki sem vette a fáradságot átgyalogolni vagy elkerékpározni a szomszéd faluba. Ekkor kezdtek ingázni a városi gyárakba, vagy a közeli bányákba. A felnőtt férfiak közül ma is többen tudnak esztergályozni, mint földet művelni. 

Szent helyek

Az ország a középkorban kiépült kolostorok hálózata által jutott a szellemi forráshoz, melyre a kultúra felépült. Ilyen volt a Dörögd melletti Szent András-kolostor romja, mely műemléki támogatás híján az összeomlás előtt áll.
A medence közepén van egy hely, ahol valaha templom állt. Ide épült a hetvenes években az első magyar űrtávközlési földi állomás. Kevesen tudták róla, hogy fő funkciója nem az űrkutatás volt; az épületen álló parabolatükör feladata a Kubával kiépített műholdas telefonkapcsolat -- a Kádár-Castro forró drót -- tartása volt. Ma az Antenna Hungária óriás tányérjai meredeznek itt. Mi történik itt? Miféle égi üzenet jön itt le hozzánk?

A templomok többnyire korábbi pogány szakrális helyekre épültek, és csak a materialista természettudomány magyarázza ezt a katolikus egyház rafinált asszimiláló politikájával. Akik ezt a szöveget nem veszik be, tudják, hogy a hely különleges, megszentelt mivoltát a pogányok még meglévő szellemi látása felismerte, s a korakeresztény századokban még sokan -- később már kevesen -- rendelkeztek e tisztánlátással, utóbb csak a megfelelően iskolázott szerzetesek. E helyek energianyalábok metszéspontjában helyezkednek el, s a templom épülete olyan rezgődoboz, mint a finom hangszer teste, mely a rezgést felveszi és felerősítve szétszórja. Így fedte le egy-egy templom szakrális védőburája a köré települt közösséget. Ilyen szent helyekkel rendelkezik a medence is, ahol a téli napfordulón a völgybe eső utolsó napsugár pontosan a petendi templom tornyának sisakját aranyozza be. 
E templomtornyokba épülnek ma sunyin a mobiltelefon-antennák, melyek a szent helyet emberalatti erők elosztóhelyévé teszik. Eddig a hely titokzatosan védett volt, "térerő" csak egy helyen volt, az ún. "telefonálódombon". Ekkor még lejátszódhattak efféle jelenetek: izgatott médiatényező ront be az állott levegőjű kocsmába, köszönés nélkül kérdezve, honnan lehet telefonálni? A pultot támasztók a telefonfülke irányába mutatnak, mire az arc enyhe ingerültséggel: telefonom az nekem is van, de térerő hol van? 
No, ma a lefedettség szinte teljes, a katolikus egyházzal alkut kötő társaságok jóvoltából, ami mindennél jobban példázza a szellemtől való elszakadásunk mélységét.

Lassú ébredés

Így érték a falvakat a 90-es évek. A kép lehangolónak tűnhet egy idegennek, akinek a Kárpát-medence is csak térkép. Mi történt, mit tettek és tesznek talpraállásukért az itteniek -- ez egy másik hosszú írás lehetne. A történet nem ért véget. Nincs hepiend, csak néhány villanás az elmúlt tizenöt évből.
A tetszhalott táj lassan ébredezik. Még ki sem heverte traumáit, jönnek a következők. Mégis lassan, de mozdul.

Itt készült az Autonóm Kisrégió című tanulmány(1), mely az országban elsőként vázolta föl az autonóm falu vízióját. Kiderült, a medence rendelkezik a saját lábra álláshoz szükséges valamennyi forrással, legyen az energia, termény vagy egyéb, sőt -- feleslege van. Az adottságok, képességek felismeréséből formálódhat tovább az a jövőkép, mely méltóságunknak megfelelő: a környezettel harmóniában élő autonóm ember, település és ország képe. Innen tudhatjuk, képesek vagyunk megállni saját lábunkon, erősen és bátran léphetünk ki a globális világ elé, alattvalók helyett felnőtt és autonóm polgárokként. Ehhez azonban nekünk kell először fölnőnünk. Autonóm falu csak autonóm emberekkel lehetséges. A vízió vízió marad, míg az akarat fel nem növekszik hozzá.
Vajon mikor valósul meg Goethe régóta vajúdó álma: "az lesz a legjobb kormány, amelyik megtanít magunkat kormányozni"?
A medence újraegyesülése -- az őt szétszabdaló (közigazgatási) határok feloldódása -- az önkormányzatok megalakulásával békésen létrejött. Az öt falu lassan újra ismerkedik egymással. Polgármesteri fórum jött létre, mely egyeztet, közös terveket szövöget. Ennek példája az éveken át sugdosott ötletünkre tavasszal Dörögd és Öcs között megépült, harminc évig nem használt út, új véredény egy zsákfalu és a kisebb testvér között. A Művészetek Völgye nyári fesztiválja is hozzájárult ahhoz, hogy az itt élők körülnézzenek, miért is szeretik a náluk vendégeskedők annyian ezt a helyet?
Fel kell, hogy ébredjen, fel kell, hogy ébredjünk előbb vagy utóbb.
Az újraegyesülés békés folyamatát a természetes egység felismerése indította el. Vajon mikor jutnak el a nagy -- a Kárpát -- medence lakói az egység felismeréséhez? Mikor látjuk meg, hogy a géniusz a földhöz kapcsolódik, a táj individualitása nem tűri a lényétől idegen, absztrakt határokat? A vízgyűjtő nem csak vizet gyűjt, a folyó éltet és mossa szennyesünket, hordozza bűneinket.
Ami kint van, az van bent, és fordítva. Miért nem esik elég eső? Megváltozott a Természet? Nem. Mi nem változtunk meg.



(1) Lásd: Ökotáj 1997/14-15.; 1999/22.; 2000/25-26.