A kommunikációról szóló emberi szabadságjogok gondolatának késő középkori megjelenése a "szelíd kommunikáció" iránti igény születésének pillanata is.

A kommunikációban megjelenő erőszak legalább három vonatkozásban tarthat igényt figyelemre. Az első, a legkönnyebben feltárható és legkönnyebben megoldható erőszak a kommunikációs folyamat számára külsőlegesnek is nevezhető, mert a nyilvános beszéd lehetőségében, s nem a kommunikáció folyamatán belül nyilvánul meg. Ez a fajta erőszak a nyilvános beszédet egy hatalmi kisebbség kiváltságaként monopolizálja, s a többséget hallgatásra kényszeríti; ezért ezt kommunikáció-politikai erőszaknak, "kinyilatkoztatásnak" vagy "tájékoztatásnak" szokás nevezni. A második erőszakforma már a kommunikációs folyamaton belül érvényesül, amikor az egymással szóba álló felek -- akár magán, akár nyilvános beszédről, vagy éppen tájékoztatásról legyen is szó -- egyike vagy mindegyike olyan kommunikációs fogásokat alkalmaz, amelyekkel a maga álláspontját rá akarja kényszeríteni a másikra. A kommunikációban érvényesülő ezen erőszaktípust, a relációs erőszakot "meggyőző kommunikációnak" vagy "rábeszélésnek" is nevezi a szakirodalom. A kommunikáció folyamatában érvényesül egy harmadik erőszaktípus is, manapság sajnos erről esik a legkevesebb szó. Ez még a relációs erőszaknál is beljebb fejti ki hatását a kommunikáció folyamatában, s már nem annak lehetőségét monopolizálja, nem is a kommunikációs partnerek között fejt ki erőszakot, hanem a kommunikáció tartalmában érvényesül. Úgy is mondhatjuk, hogy ez az erőszaktípus -- amelyet szimbolikus erőszaknak szokás nevezni -- az "igaz beszéd" lehetőségét korlátozza. Egyfelől úgy, hogy szándékosan téveszti meg azokat, akikhez el akarja juttatni a hamis üzenetet, s akkor ezt közönséges hazugságnak, kicsit szalonképesebben "dezinformálásnak" nevezzük. A dezinformálásnak van azonban egy olyan, a közönséges hazugságnál sokkal nehezebben felismerhető változata, amely nem a társadalmi, hanem a létviszonyokkal kapcsolatos megtévesztéseket tartalmazza. Ilyen például, amikor olyan programok jegyében szervezik meg egy társadalom gazdasági életét, amelyek a "természet feletti uralomra" törekszenek, amiről ma már tudjuk, hogy következménye az ökológiai válság. 
Ahhoz, hogy szelíd kommunikációról beszélhessünk, a kommunikációs erőszak minden válfaját, a kiváltságokban érvényesülő, a relációs és a szimbolikus erőszakot egyaránt szabadsággá kellene fordítani.
A kommunikációs erőszak kommunikációs szabadsággá, vagy másként szelíd kommunikációvá fordításának első lépése a "kommunikációs emberi jogok" megalkotására irányuló késő középkori kezdeményezés. A kommunikációról szóló emberi szabadságjogok a kommunikációs erőszak első típusának, a nyilvános beszéd monopóliumának a feltöréséről és a nyilvános beszéd jogának minden emberre való kiterjesztéséről, a szelíd kommunikáció minimálprogramjának megvalósításáról szólnak.

Egyetemes szabadságjogok

Az emberi jogok -- ezért nevezzük őket megkülönböztetés nélkül "emberi" jogoknak -- egyetemesek, amelyen azt szokás érteni, hogy kivétel nélkül minden emberre érvényesek. Történetileg is univerzális követelésekként kerültek megfogalmazásra, szemben azokkal, amelyek csak egy-egy csoportnak kívántak jogokat biztosítani, s más csoportokat vagy akár a többséget is hajlandók voltak kirekeszteni a jogok hatóköréből. Az emberi szabadságjogok első tételeinek első megfogalmazói közé tartozó Spinoza is ebben az értelemben fogalmazta meg javaslatát: "mindenkinek meglegyen a szabadsága, hogy gondolhassa azt, amit akar, és kimondhassa azt, amit gondol". Ennek a gondolatok világában magától értetődő tételnek az intézményesítési története azonban arról győz meg bennünket, hogy nem felesleges az emberi szabadságjogok univerzális voltára emlékeztetni. 
Mikor az emberi szabadságjogok első tételeit formálgatták e gondolat hősei, még nem állottak rendelkezésükre azok az összefoglaló kategóriák, amelyekkel ma, sok évszázaddal később, már rendelkezünk. Ezek nélkül is pontosan tudták azonban, hogy milyen emberi képességek számára követelnek szabadságot. Többek között annak a folyamatnak is szabadságot akartak biztosítani, amelyet ma a kommunikáció kategóriájával foglalunk össze. Számba vették a kommunikációs folyamat lényegi állomásait és mindegyik állomás normáját, tételesen megfogalmazták, hogy mi szükséges ahhoz, hogy a külső kommunikáció-politikai erőszaktól mentes, szabad kommunikációra egyáltalán sor kerülhessen. Ehhez mindenekelőtt arra van szükség, hogy mindenki szabadon azt gondolhassa, amit akar; másodszor arra, hogy gondolkodói szabadságának eredményét, gondolatait szabadon véleménnyé formálhassa, majd -- hogy a kommunikáció létre is jöjjön -- arra van szükség, hogy a szabadon kigondoltakat és véleménnyé formáltakat a nyilvánosság előtt szabadon ki is mondhassa mindenki. Végül pedig, hogy a kommunikáció a társadalomban meg is valósulhasson, a sajtószabadságra van szükség. Korunkban, amikor a kommunikáció ismét az egyik központi hatalmi kérdéssé vált, a gondolat, a vélemény, a kimondás és a sajtó emberi szabadságát korszerűen és összefoglalóan -- s talán nem véletlenül Magyarországon került sor erre -- kommunikációs emberi jogként javasoltuk megfogalmazni. Spinoza követőiként a kommunikációs emberi jogokat is univerzális jognak tekinthetjük, amelyek mindenkit, kivétel és kirekesztés nélkül megilletnek -- különben e tekintetben nem beszélhetünk emberi jogokról, csupán csoportjogokról. 

Kommunikációs szabadság

Az emberi jogok voltaképpen a jogokkal rendelkező, azaz teljes értékű ember fogalmát terjesztik ki a kiváltságosokról minden emberre, s arra tesznek kísérletet, hogy e kiterjesztett emberfogalmat intézményesítsék, azaz olyan intézményrendszert építsenek fel, amelyben minden ember teljes értékűnek számít. Az ember fogalmának intézményes kiterjesztésére irányuló törekvések két igen fontos szabadságjog, a választási szabadság és a kommunikációs szabadság tekintetében azonban nem voltak egyformán sikeresek, ellenkezőleg, a választójog és a kommunikációs emberi jogok különböző, sőt, egymással ellentétes "karriert" futottak be. A választást -- nagy áldozatok árán, de -- sikerült a cenzussal lehatárolt partikuláris intézményből univerzális intézménnyé átalakítani: általános, egyenlő és titkos választásokat tarthatunk, s ma már idehaza is. Ugyanakkor a kommunikációs emberi jogok intézményesítése, legalábbis azok társadalmi-közösségi szintjén, a nyilvánosságban, még nem ért el a választójog értelmében vett univerzális intézmény szintjére.
Az emberek magánéleti, mondhatni családi kommunikációja ugyan felszabadult a külső hatalmak ellenőrzése alól, a civil kommunikáció már univerzális joggá vált. Bár szélsőséges diktatúrákban Hitlertől Sztálinon és Maón keresztül egészen McCarthyig bezárólag a gyermekeket szüleik spionjaiként is felhasználták s felhasználhatják a jövőben is, a civil kommunikációs jogok érvényesülését ma már senki sem kérdőjelezi meg. Azonban -- miként a gyakran hivatkozott Habermasnál is olvashatjuk -- másként áll a helyzet a politikai kommunikációs emberi jogokkal: ezek intézményét, a nyilvánosságot még az eredeti, a cenzusos partikularitáshoz képest is tovább szűkítették. Ha ezt a fejleményt a választójog szempontjából nézzük, azt mondhatjuk, hogy e továbbszűkítés következtében, az elfogadható valóság és az igényelt önazonosság kidolgozására szolgáló kommunikációs szabadság nélkül a választás csak a legközönségesebb értelemben vett formális, azaz látszat szabadságjog. 

Eredeti sajtószabadság

A klasszikus, XVIII. századi polgári nyilvánosság minden elemében különbözött a maitól, ha csak a sajtóra vonatkozó tartományát tekintjük is. Először is a laptulajdonosnak, szemben a mai gyakorlattal, semmi beleszólása sem volt abba, hogy mi jelenik meg abban az újságban, amelynek kiadásához ő biztosította a pénzt. Annak, hogy távol tartotta magát a lap "irányvonalának" meghatározásától, nagyon mélyen fekvő, s bár a hatalomhoz kapcsolódó, mégis elvi okai voltak, amelyek első megfogalmazói között is ott volt Spinoza: "Hogy tehát ne a fejbólintás, hanem a hűség legyen becsben, s hogy a legfőbb hatalmak az uralmat biztosan tartsák kezükben, s ne legyenek kénytelenek a lázadóknak átengedni, szükségképp meg kell adni a véleménynyilvánítás szabadságát, s az embereket olyképpen kell kormányozni, hogy ha nyíltan vallanak is különböző és ellentétes nézeteket, mégis egyetértésben éljenek. Nem lehet kétséges, hogy az uralomnak ez a módja a legjobb és a legkevesebb bajjal jár..."
Ebben a korban még nem voltak hírgyűjtésre szakosodott vállalkozások, amelyek a maguk ízlése és érdekei szerint válogattak volna a világ történései között, s amelyek így -- a modern szociológia nyelvén szólva -- értelmi valóságépítő hatalomként működtek volna; ezért akkoriban annak volt hírértéke, amit az okoskodó magánemberek fontosnak tartottak. Ugyanezen megfontolásokból nem volt tartalmi kérdésekért felelős szerkesztője -- csak olvasószerkesztője -- az akkori újságoknak: az éppen leküzdött állami-egyházi cenzúra helyett elfogadhatatlannak tartották volna a magáncenzort egy lapnál. A legalapvetőbb különbség pedig az volt, hogy nem voltak -- a későbbiekben íróipari bérmunkásnak csúfolt -- hivatásos újságírók sem abban a korban: az újságíró maga a polgár volt. Ez a magánember, a polgár okoskodott -- gondolkodott s formált véleményt -- otthonában csoportja érdekeiről, s az újságban, a kommunikációs jogok "végső fázisában" mondta ki véleményét, mindenki bírálatának kitéve. Éppen ezért lehetett szent a sajtószabadság. Azt jelentette, hogy senki sem korlátozhatja az okoskodó magánembereket abban, hogy közösen vitassák meg, milyen életet szeretnének élni. A sajtószabadság első formájában a nyilvánosan okoskodó és írogató magánemberek szabadsága volt, amely a kommunikációs emberi jogok realizálását biztosította, igaz, nem mindenki, de legalább minden polgár számára.

A jogfosztás folyamata

A "nyilvánosság szerkezetváltozása" névvel megnevezett folyamatban azonban a sajtószabadságot ennek ellentétébe fordították. Innét kezdve a nyilvánosság alakulásának, szerkezeti változásainak történetét a szelíd kommunikáció minimális programja és a kommunikációs erőszak hívei közötti párviadalnak is nevezhetjük. Mert a sajtószabadság nemhogy -- a jogkiterjesztés gyakorlatával élve -- tágabb teret kapott volna, s a művelt és vagyonos polgárokról további társadalmi csoportokra terjedt volna ki, de még a polgárok túlnyomóan nagy többségét is kirekesztették a civilen túli, a közösségi-társadalmi, mondhatjuk, politikai értelemben vett kommunikációs emberi jogokból. Lassanként kiépítették a hírügynökségekből és professzionális személyzetből álló modern újságot -- s az ennek mintájára szervezett elektronikus médiumokat. A gondolat, a vélemény és a civil világbeli kimondás szabadságát meghagyva a politikai kommunikációs folyamat "végső fázisát" kisajátították, s az okoskodó és írogató magánemberek gyülekezetének "sajtószabadságát" fizetett alkalmazottak révén kivitelezett "tájékoztatással" váltották le: a partikulárisnál is szűkebbre, egy professzionalizált szakmai kör kiváltságává szűkítették össze az emberi jogok érvényesítésére szolgáló intézményt. Ha egy csövön belül szabadon száguldozhat is a folyadék, ha annak végét lezárják, szó sem lehet a víz -- esetünkben a gondolatok és vélemények -- "szabad áramlásáról".
Ezzel azonban még nem fejeződött be a kommunikációs emberi jogok visszavétele. A közvélemény-kutató intézetek csillagának felívelésével -- a választások kérdését tekintve -- maga az iménti értelemben vett sajtó is feleslegessé vált, mert ettől fogva csak "manipuláció-szakmai kérdéssé" vált bárkinek és bárminek, bármely valóságnak és bármely azonosságnak az elfogadtatása az emberi jogaikból kiforgatott tömegekkel, az emberi jogokban immár csak vendégszereplő emberekkel.

A tájékoztatási diktatúra ellen

A kommunikációs emberi jogok elvi univerzalitása és partikuláris intézményesítése közötti ellentmondást a sajtón belül is érzékelni lehetett, s annak az emberi jogokhoz hűségesebb része igyekezett is azt feloldani, vagy ha ehhez ereje kevésnek is bizonyult, legalább a következményeit enyhíteni. Ennek az igyekezetnek is több útját és állomását ismerhetjük fel. Az első út a kommunikációs emberi jogok helyére nyomult tájékoztatás túlkapásainak a korlátozása. Ennek első állomásai között kell említenünk azt a törekvést, hogy a nagyon durva manipulációnak útját állják: a hírek és a kommentárok szétválasztása ugyan nem terjesztette ki a kommunikációs emberi jogokat, de legalább védelmet biztosított a honpolgároknak a legdurvább megtévesztéssel szemben. A második állomáshoz soroljuk azt az igyekezetet, amely a tárgyilagos és sokoldalú tájékoztatás követelményét fogalmazta meg a kommunikációs szabadság helyére lépett tájékoztatással szemben, s ez a norma legalább elvi lehetőséget adott arra, hogy ha a polgárok nem is, de pártreprezentánsaik részt vehessenek a politikai kommunikációban. A következő állomás az lehetett, amikor a -- pártreprezentációból esetleg ki is esett -- kisebbség védelmét is beépítették a tájékoztatás kötelezettségeibe. A mi médiatörvényünk is azok közé tartozik, amelyek ezeket a tájékoztatással szembeni garanciákat tartalmazzák, sőt egy lépéssel tovább is jut, amikor a többség méltóságának védelmét és minden ember tájékozódáshoz való jogának biztosítását is a tájékoztatás törvényesített kötelességévé teszi.
A második úton elég későn indult el a fejlett demokráciák világa. A századforduló táján a tájékoztatási diktatúra túlerejével szemben még nem lehetett a kommunikációs emberi jogok visszavételére gondolni, ezért legalább megkísérelték párbeszédre kényszeríteni a kommunikációs médiumokat. E párbeszéd első változatát az olvasói levelek megjelenése képezte. Az olvasói levelek megjelenésével a sajtó kettős szerkezetűvé vált: a tájékoztatás mellett a polgárok kommunikációs jogainak érvényesülését biztosító intézmény is lett. Hamar felismerték azonban a tájékoztatás urai az olvasói levelekben rejlő lehetőségeket, s "alkalmas" válogatással, illetve megrendelésekkel, mi több, hamisításokkal -- gondoljunk itt Rákosi olvasói leveleinek egy részére -- a kettős szerkezetű újságot visszaegyszerűsítették tájékoztató újságírássá. 
A tájékoztatási diktatúra ellen intézett második nagyobb támadás a világ szerencsésebb felén a hatvanas-hetvenes években ment végbe. Ennek a felszabadítási kísérletnek az interaktivitás volt a jelszava: hívei azt követelték, hogy különösen az elektronikus médiában, ahol a technikai fejlődés ezt már lehetővé is tette, a néző válaszolhasson az elhangzott tájékoztatásra, s párbeszéd alakulhasson ki a kommunikációs jogok alanya és a tájékoztatási monopólium figurái között. Sok helyi televízióban meg is teremtették ennek a lehetőségét, s most az elektronikus médiát alakították kettős szerkezetűvé. Ám itt is hamar felébredtek a tájékoztatást vezénylők, és erősen válogatott közönséget szerveztek be a különböző stúdiókba. A kommunikációs felszabadítási követelések erejét mutatja, hogy erre a legitimációra -- az amerikai elnökválasztási vitáktól a hazai politikai, sőt kereskedelmi műsorokig -- akkor is rákényszerül a média, ha a "válogatással" itt is visszaalakította a tájékoztatás kizárólagosságát. Amivel azonban eddig még nem tudott megbirkózni az emberi jogok "alanya": a műholdak adta lehetőséget kihasználó globális televíziók mindeddig csak a szakértői, azaz a tekintélyelvű legitimációig voltak hajlandók elmenni, a közönséget még nem engedték be, nemhogy a párbeszédbe, de a stúdiókba sem.
A harmadik út viszont éppen a műholdas globális médiumok megjelenésével vette kezdetét. Ezek véleményuralma már olyan méretet öltött, amelyhez nemcsak a tájékoztatási diktatúra kiigazítási stratégiája vált elégtelenné, de elkerülhetetlenné vált az interaktivitásra való kényszerítés és a kommunikációs szabadság univerzális intézményesítése is. 

Szabadság vagy kiváltság

A szelíd kommunikáció és a kommunikációs erőszak nagyvilágbeli alakulása főbb állomásainak felvillantását követően egy rövid pillantást vessünk a szelíd kommunikáció hazai esélyeinek alakulására, legalább az elmúlt évtizedet illetően. A magyarországi rendszerváltás folyamatában, bár a polgárok túlnyomó többsége a kommunikációs szabadság teljességét kívánta, a szelíd kommunikációnak még a minimális programja sem került szóba. A szimbolikus erőszak "liberokrata" szervezetei sajnos szembe állították egymással a sajtószabadságot és a kommunikációs emberi jogokat, s kizárólag az előbbit részesítették előnyben. Olyannyira csak a sajtószabadságról voltak hajlandóak beszélni, hogy a kommunikációs emberi jogokról a rendszerváltás egész folyamatában szó sem esett. Annak ellenére nem, hogy a mi kis hazai rendszerváltásunkat megelőző világméretű rendszerváltás, a világrendszerváltás folyamatában az egyik súlyponti elem éppen a kommunikációs emberi jogok érvényesülésének szovjetbirodalmi lehetetlensége volt. S e kérdésnek a tematizálásában akkor -- mielőtt a szimbolikus erőszak hatalmi intézményeit elfoglalták és a tömegtájékoztatást (az identitás ellenében) tömegpusztító fegyverként használták volna -- még a hazai liberokrata tudorok is kivették részüket. Holott, mint láttuk, a sajtószabadság a kommunikációs emberi jogok nélkül: a kommunikációs erőszak intézménye, újfajta kiváltság. Aminek következtében a szelíd kommunikációnak még a minimális programja sem teljesülhet. Pedig az előttünk álló történelmi feladatok megoldásához a szelíd kommunikáció teljes szabadságintézmény-rendszerére szükség lenne: a kommunikációs emberi jogokra, a relációs és a szimbolikus szabadság -- a kölcsönösen megértő és igaz beszéd -- megvalósítására. Ebben az esetben a sajtószabadság is a szelíd kommunikáció intézményévé válhatna.