ZÖLD

Egyenlő távolságra a két
abszolút és elérhetetlen színtől, az égi kéktől és a poklok vörösétől,
a zöld mint középérték, a meleg és a hideg, a magas és a mély közötti
átmenet, biztonságot nyújt, felfrissít, emberi. Minden tavasszal, miután
a tél emlékeztette az embert magányosságára és helyzetének bizonytalanságára,
miután lecsupaszította és megfagyasztotta alatta a földet, egyszóval
tavasszal ez a föld új, zöld lepelbe öltözik, ami a reménységet hozza
magával, s ugyanekkor a föld táplálóvá válik. A föld, mint maga az ember
is, langyos lesz. És jégolvadással, termékennyé tevő esőzésekkel megérkezik
a tavasz.
A zöld az újra erőre kapó növényvilág
színe, a megtisztító és életre keltő vizeké, a szentelt vízé, innen meríti
a keresztelkedés egész szimbólumrendszerét. A zöld az ősi vizek feléledése,
a zöld az életre kelés. Vishnut, aki a világ hordozója, zöld arcú teknősbéka
képében jelenítik meg, és -- Fulcanelli szerint -- a filozófiai anyag indiai
istennője, aki tejtengerből születik, zöld testű, éppúgy, mint Pheidiasz
Vénusza. Neptunusz, írja Winkermann,
ha képen jelent volna meg előttünk,
kétségkívül tengerzöld, esetleg halványzöld ruhában lett volna, mint ahogyan
a Néreidákat szokás ábrázolni, végül pedig minden, ami kapcsolatban állt
a tengeri istenekkel, még az állatok is, melyeket nekik áldoztak, tengerzöld
szalagocskát viselt. Ezt követve adják a költők a hajzuhatagnak ugyanezt
a színt. Általánosságban véve, a nimfák, akik a vizekből kapják nevüket:
Nymphi, Lympha, hasonlóképpen vannak felöltözve az antik képeken.
Ezzel a keleti dialektikával szemben
a mi társadalmaink, amelyek a férfi princípium kultuszán alapulnak,
mindig is kiemelt fontosságot tulajdonítottak az alkotó szikrának, akár
az ember ágyékából, akár az agyából jött. Ez a spanyol chispa, minden
etika alapja. Cserébe viszont magával hozza az Oidipusz-komplexust,
vagyis az anyához menekülés kultuszát. Az ember mint olyan, aki lényegét
tekintve fiú és szerető, úgy tér vissza dühödt vágtában az Anyához,
mint az oázisba, Ő a béke kikötője, felfrissítő és újjáalkotó. Ebből
a tényből nyeri eredetét egy, a zöld színen alapuló terápia, amely tehát,
még ha tagadja is, az anyaméhhez való visszatérésen alapul. A középkorban
zöld volt az orvosok tógája, mivel úgymond a legegyszerűbb eszközöket
használták, mára ez a zöld átengedte a helyét a sötétpirosnak, ami intuitív
módon az orvosi művészet titkában való hitet fejezi ki, de a zöld maradt
a gyógyszerészek színe, s ők állítják elő az orvosságokat. És a gyógyszerészeti
reklám visszatért egy régi hithez, amikor a csodaszer mítoszával ruházta
föl az olyan szavakat, mint klorofill, vitamin. A kimenni a zöldbe
kifejezés, amely a városi élet túlfeszítettségéből született, szintén
a természeti környezetbe való visszatérésnek ezt a periodikusan jelentkező
igényét fejezi ki, melynek hatására a vidékből egyfajta anyapótlék lesz.
Vitathatatlan módon mutatja be mindezt a Durand által idézett skizofrén
naplója: Úgy éreztem -- írja a beteg a gyógyulás közeledtével
--, hogy belecsúszom valami csodás békés állapotba. Minden zöld volt
a szobában. Azt hittem, tócsában lubickolok, s ez számomra a mama testét
jelentette... A Paradicsomban jártam, az anyaölben.
A
zöldnek ezek a csodálatos tulajdonságai arra engednek következtetni,
hogy ez a szín valamilyen titkot rejt magában, hogy a dolgoknak és a
végzetnek
valami mély, okkult tudását szimbolizálja. A sinople szó (a heraldikában
a zöldet jelenti, a ford. megj.) a késő-latin sinopisból származik,
ami viszont egyszerre jelentette a zöldet és a pirosat. És valószínűleg
ez az oka annak, hogy a beszélő fegyverek nyelvének anonim kodifikálói
ezt a szót választották. A zöld titkos erénye pontosan abból fakad,
hogy magában foglalja a pirosat. Hasonlóképpen -- hogy az alkimisták
és hermetikusok nyelvéből kölcsönözzünk -- minden mű termékenysége abból
származik, hogy a tüzes princípium -- amely egyszerre meleg és férfias
-- életre kelti a nedves, hideg, női princípiumot. Minden mitológiában
a megújulás isteni zöldjei hibernálódnak, téli álomba merülnek a poklokban,
ahol az alvilági vörös életre kelti őket. Így tehát kívülről zöldek,
belülről vörösek, és birodalmuk kiterjed mindkét világra. A zöld Oziriszt
feldarabolták és a Nílusba vetették. A vörös Ízisz varázslatával éled
újjá. Nagy Beavatott, hiszen ismeri a halál és az újjászületés misztériumát.
Egyszerre uralkodik a tavasszal megújuló földön, valamint a föld alatt,
ahol a lelkek felett ítélkeznek. Perszephoné tavasszal jelenik meg a
földön, a mezők első hajtásaival egy időben. Ősszel visszatér a poklokhoz,
melyekhez örökre hozzá van kötve, amióta evett egy gránátalmamagot.
Ez a gránátalmamag a szíve, a föld belső tüzének darabkája, amely minden
újjáéledés nélkülözhetetlen része: ez a zöld Perszephoné belső vöröse.
Xochiquetzal azték istennő mítosza, mint a téli időszakban a poklokban
eltűnő Perszephonéé is, zavarba ejtő analógiát mutat a görög mítosszal,
eltűnik a Nyugati kertben, azaz a holtak birodalmában, hogy aztán újra
megjelenjen tavasszal, amikor a virágnyílás felett őrködik.
(...) A középkori festők kétségkívül
más, de hasonló okokból festették zöldre a keresztet, az emberi nem Krisztus
által elhozott megújulásának eszközét. Bizáncban, Claude d'Ygé szerint,
a zöld színt a Megváltó Krisztus monogramja szimbolizálta, amit a zöld
szó két mássalhangzója alkotott. Innen azután a zöld fény okkult jelentést
nyert. Az orfikus tradícióban a zöld a lélek fénye, ami az idők legelején
megtermékenyítette az ősi vizeket, melyeket ez idáig sötétség borított.
Az alkimisták számára ez a smaragd fénye, ami keresztülhatol a legnagyobb
titkokon. Innen megérthetjük a zöld sugár ambivalens jelentését: azért
képes mindenen áthatolni, mert egyszerre hordozza magában a halált és az
életet.
Végül pedig minden ezoterizmusban
a zöld maga az életprincípium, a titkok titka úgy jelenik meg, mint
a mélyvörös vér, amit zöld edénybe fognak föl. Ez
a nyugati alkimisták számára a zöld oroszlán vére, az arany; nem a közönséges
arany, hanem a filozófusoké. A kínai filozófiában és orvostudományban
ez a sárkány nem kevésbé misztikus és rejtélyes vére. Valamint az a
Grál, a smaragd vagy zöld kristályból készült váza, amely a testet öltött
isten vérét tartalmazza, amelyben összekeveredik szerelem és áldozat
fogalma, lévén ezek a váza zöldes fénye által kifejezett újjáéledés
feltételei. Semmi kétség afelől, hogy a középkor ebben a mítoszban az
Újtestamentum legezoterikusabb szövegeiből merít inspirációt. Szent
János az Apokalipszisben a következőképpen írja le a fenséges Istenről
való vízióját, ez az Isten, éppúgy, mint Ezékielnél, csak a Fények epifániája,
alak és arc nélkül: És a ki üle, tekintetére nézve hasonló vala a
jáspis és a sárdius kőhöz; és a királyi szék körül szivárvány vala,
látszatra smaragdhoz hasonló. (János jelenésekről, 4.3) Ez a smaragdvízió
lehet a Grál eredete, amely körbevesz, befogad, váza, női princípium.
És az isteni fény, amit tartalmaz, mint az istenség esszenciáját, kettő
az egyben, egyszerre jáspiszöld és a kárneol mély sötétvöröse.
A szimbólumok nyelve, amely
egyszerre élő és ezoterikus, mint a langue verte (zöld nyelv), vagyis az
argó, nem megtanulható. A posteriori mutatja meg magát, mint olyasfajta
valóság, melyet mindig minden egyes ember magában hordott már, és bemutatja,
milyen mértékben lehet egylényegű az emberi lény érzéseiben és természetes
megnyilvánulásaiban. Az azték harcosok, hogy mellkasi fájdalmaikat gyógyítsák,
a következőképpen fohászkodtak:
Én, a pap, Én, a varázslatok ura, keresem
a zöld fájdalmat, keresem a vad fájdalmat. Jó néhány évszázaddal később
Van Gogh majd ezt írja: A zölddel és a vörössel a borzalmas emberi szenvedélyeket
akartam kifejezni
(Levél Theónak az éjszakai kávéról, 1888. szeptember
8.).
Forrás: Jean Chevalier--
Alain Gheerbrant:
Dictionnaire Des Symboles
(Paris, 1973--1974, Seghers).
Fordította:
Maruszki Judit
|