"Nomád nemzedék. 
Ifjúsági népművészeti mozgalom a hetvenes években"

Az alábbiakban az élő beszéd fordulatait megőrizve, részleteket közlünk a Bodor Ferenc hagyatékából előkerült videó-dokumentumokból, melyekből Ledniczky Márton tévésorozata is készült.
Az interjúkat készítette: Bodor Ferenc, Halmos Béla, Ledniczky Márton, Novák Ferenc
 

Probstner János
(keramikus)

Mivel ez a film a nomád nemzedékről szól, ha jól emlékszem vissza, 1974-ben Fadd-Domboriban találkoztam -- akkor már mint iparművészeti főiskolás -- ezekkel a feltörekvő, valamit csinálni akaró fiatalokkal. Számomra egy kicsit az identitás érzetét és egy kicsit a nemzeti hovatartozást erősítette az az érzés, hogy ott népművészetről, a saját régi kultúránkról beszélgettünk. Ezek a fiatalok nem voltak hivatalosan elismerve. Akkor még nem volt olyan, hogy népművészként te is árulhatod a termékeidet. Tehát egyszerűen át kellett törni egy frontot. Teli voltunk álmokkal, vágyakkal; igazából nem tudtuk, hogy mit akarunk csinálni.

Én mindig is érdeklődtem a népművészet iránt, és tulajdonképpen tudós is akartam lenni, ezért elég jól tanultam a főiskolán. A bölcsészkarra jártam másfél évet, hogy néprajzos legyek. Abban az időben nem nagyon volt a főiskolán olyan gondolat, hogy "nézz utána a népművészetnek!", nem voltak ellene, de neked kellett megtalálnod az utat hozzá, ha te ezt szeretted vagy akartad csinálni. Számunkra nagyon fontos volt az eredet; hogy honnan származunk. Ahhoz, hogy a jövőt ki tudd tűzni, ahhoz tudnod kell, hogy honnan indulsz, mi volt az alapod! És ebben az időben minket nem tanítottak meg erre. Szóval, neked kellett megkeresned az utat! Nekem az volt az álmom, hogy a fazekasokat és a magyar népművészet karakterét kell erősíteni, egy kortárs művészetet csinálni.

Vidák István -- Nagy Mária
(népművészek)

Mind a ketten Budapesten születtünk, és ott éltünk huszonöt éves korunkig. A találkozásunk és Budapest elhagyása, illetve a múltunk kutatása egy időre esett. Egy kicsike újsághirdetésben olvastuk, hogy Fadd-Domboriban ifjú népművészek tábora van, és még aznap este elindultunk autóstoppal ebbe a fadd-dombori táborba, ahol a másnap délelőtt éppen azzal telt, hogy Csoóri Sándor és Marosi Júlia tartott előadást, és Csete Gyurka vetítette a diáit. Egy más világot nyitottak meg előttünk. Kezdtünk tudomást venni mindarról, amit a pesti létünk és az iskola nem adott meg, tehát hogy magyarok vagyunk, egyfajta kultúrában élünk, és ez egy rettenetesen gazdag dolog, ami eddig mind idegen, ismeretlen volt előttünk.

Éppen akkor alakult meg ott a Fiatalok Népművészeti Stúdiója, Zelnik Józsefet éppen azon a délutánon választották meg titkárává, tehát egy jeles nap volt, amibe mi egész véletlenül és akkor még kívülállóként cseppentünk. Ahogy most idejönnek a fiatalok és rácsodálkoznak erre, úgy csodálkoztunk mi rá arra a közösségre, ahol az első pillanattól kezdve otthon éreztük magunkat, befogadtak, tehát tulajdonképpen példát mutattak, ahogy most mi fogadjuk be azokat a fiatalokat, akik kitárulkozva vagy valamit keresve idejönnek közénk. Hát tetszett a közvetlenség, tetszettek azok a tárgyak, amiket ott készítettek, és az az együttmozgás, ahogy éltek.

Mindent, amit tudunk, parasztemberektől tanultuk, és példaképeink ezek az emberek, mert ha beállítottunk hozzájuk, akkor mindent, amit tudtak, megmondtak és azonnal megmutattak. Mi sem tehetünk másképpen, ha méltóak akarunk lenni hozzájuk. Legalább hét év vándorlás volt, amely alatt kosárkötés címén megismertük Magyarországot, és főleg ezt a mély világát, a paraszti életet. Tulajdonképpen hitet és eszményt kaptunk, amit aztán már csak jól követni kellett. Sokat gyűjtöttünk, ebből élünk.

Remélem, valahol a mélyben van valami megfogalmazhatatlan dolog, és arra nagyon sokan igyekeznek rátalálni, és megvalósul valamilyen formában, mint mondjuk itt, ahogy együtt vagyunk. Még azt is lehetne mondani, hogy ez csak egy álarc, ez a nemezkészítés, és valami még érdekesebb van e mögött a mélyben.

Erdei András 
(építész)

Az emberség a próbája az egésznek. Ez megint csak egy kicsit olyan, mint a "jelek", hogyha túlságosan sokat beszél róluk az ember, akkor megfosztja a varázsától és az erejétől, úgyhogy azt hiszem, hogy inkább a "reményről" lenne érdemes beszélni. Ehhez hozzátartozik, hogy most itt elkészülnek ezek a házak, de egyre inkább foglalkoztat bennünket az, hogy mi legyen a folytatása. Mi ennek a gyökere, amiből aztán valamilyen további fát lehet hajtatni. Mindannyiunknak az az alapállása, hogy használható, funkcionális tárgyakat készítsünk. Ez együtt értendő a lélek és a fizikum, a kéz használatával, de semmiképpen nem fogadjuk el az önmagában létező ornamentikát. Elsőre majdnem mindannyiunk úgy kezdte, hogy magának csinált használati tárgyat; legyen az ágy, vagy szekrény, vagy tálas, vagy bármi egyéb, és utána, ha szükséges volt, akkor más embernek is, de mindenképpen használni.

Ma emberi életre sajnos többé-kevésbé alkalmatlan házakat építenek, ezért a tárgyakat fölbecsüljük, azokkal próbáljuk visszahozni azt az otthon-érzést, amit az ember ezekben a korábbi házakban érzett. Amikor mi fölépítettük ezt a házat, úgy érzem, arra jöttünk rá, hogy a tárgyaknak hol van a helye!

Visegrádon vagyunk, a Szent István-bányában. Azért Szent István-bánya, mert 1981 óta az építészhallgatók és végzett építészek, akik idejárnak dolgozni, Szent István-bányának keresztelték el. A bánya arról híres, hogy középkori gyönyörű városunkat, Visegrádot ezekből a kövekből építették. Ezt a Visegrádot úgy kell elképzelni, mint mondjuk Poitiers-t. Egy fantasztikus színvonalú európai városról van szó. Elsősorban azért van ez a tábor, mert megítélésem szerint az egyetemi oktatásból hiányoznak azok az ismereti alapelemek, amelyek nélkül nem lehet élni. A készség egy belső építésre, a belső ember kiépítésére; hiányzik a készség, és ezzel szoros összefüggésben a másik emberrel való kapcsolat. Atomizált, áltársadalmi réteget hoz létre a műegyetem, aminek következtében ez a réteg természetesen nem alkalmas az építészetet megtanulni. Az építészet nem abból áll, hogy valaki tudja, hogy hogyan kell az ablakot megrajzolni, hanem elsősorban abból, hogy mint ember, képes saját magát fölépíteni és egy társadalomba beépülni, beállni, méghozzá úgy, hogy nem veszíti el önmagát.

Tokaj egy más időben történt, az egy különös, a föld alól előjött, eufórikus idő volt, amelyben a társadalom informális rétege mozdult meg. De nem azok a fiatalok mozdultak meg elsősorban, akik valamilyen fajta képzettséggel rendelkeztek, hanem a kontraszelekció által perifériára szorult tömeg mozdult meg. Visszagondolva erre az egészre, teljesen mindegy volt, hogy ki a főnök, mindegy volt, hogy ki van ott, az emberek jöttek, mentek, 270 ember építette Tokajban azt a kis házat. Azt mondtuk, hogy nem a ház a fontos, hanem hogy ez a ház belül, az emberekben megépül, egy belső házzá épül. Több nyáron át folyt az építése, sőt volt olyan, hogy év közben többször is odamentünk. Rendszerint előadásokat hallgattak az emberek esténként, megbeszéltük azt, hogy mit csináltunk, gyakorlatokat kellett végezni ez alatt az idő alatt, és nem csak faragókról van itt szó, mert kosarat is fontak, kerámiát is égettek, meg mindenfélét csináltak, amit a kis mesterségek gyakorlásával lehet. Nagy élet folyt, és zene volt, és tánc. Tehát valami egészen különös, földalatti "Gesammtkunst Werk"-nek a világa volt ez. Szerintem a wagneri idea gyermeteg árnyék ahhoz képest, ami ebben megmozdult, mert ebben a mozgalomban, ott, Tokajban -- én legalábbis ezt így érzékelem -- azok a halottak jelentek meg, akiket a társadalom ma kizár, és akik nem szavazhatnak, amikor egy-egy tárgy elkészül, amikor a társadalom szövevénye kiépül. Ezek a halottak jelentek meg ott. Mert egy társadalom akkor ér valamit, ha a halottai beleszólnak, ha beleisznak a poharainkba, ha jelen vannak -- ha az apáink jelen vannak! Amikor nem szégyen az, hogy kinek milyen az apja, amikor nem azért néz fel valaki az apjára, mert fölnézhet rá. hanem azért néz föl, mert egy apára csak fölfelé lehet nézni. Mert akik elvonulnak ebből a világból, azokon már ragyog valami, ami mindannyiunkra vár. Ezt a tokaji munkát azért vonja be fény -- meg vagyok győződve, hogy mindazoknak a szemében fény van, akik erre visszagondolnak --, mert akkor megjelent valami a föld alól. Egy olyan erő, ami a magyar népben benne van, szerencsére most is benne van, és benne is lesz mindig, hiába hiszik sokan, hogy ugye kihalóban van, meg hogy mi ezt nem tudjuk, meg azt nem tudjuk. Mi nagyon jól tudjuk a mi saját életünket, és a halottaink igenis időnként meg fognak jelenni, mint ahogy megjelentek a hetvenes években, s itt is megjelennek.

Az az idő kivonult innen, de valószínűleg majd eljön újra. Annak az időnek meg kellett tennie azokat a cselekedeteit, amelyeket az az idő megkövetelt, legalábbis akik ezt észrevették, meg is tették itt, Magyarországon. Talán sokkal magasabb színvonalon és sokkal progresszívebben, mint Európában másutt. Én nagyon sokat járok a határokon kívül, és tudom, hogy ami akkor Magyarországon az emberi szívekben megjelent, az Európában a legmagasabb szinten volt. Ez a tokaji idő, tehát a hetvenes éveknek az ideje beépült a magyar történelembe. Tudom, hogy beépült. Elegendő embernek kellene lennie ahhoz, hogy azt az időt újra ugyanúgy meg tudjuk fogni, mint ahogy a hetvenes években meg tudtuk fogni, hogy az történelemmé tudjon válni.

Jancsó Miklós 
(filmrendező)

Azt se felejtem el soha, hogy a székely himnusz szerzője úgy tartozott hozzám, hogy a fia nagyon jó barátom volt, a Csanádi. Gyerekkorunkban megveszekedtünk tőle, hogyha ezt hallottuk. Tudod jól, hogy még nagyon vonalas emberek is, ha egy kicsit többet ittak, ők is elkezdik. Kicsit nosztalgikusan, kicsit ironikusan, kicsit fájdalmasan, kicsit ezért, kicsit azért. De tudnod kell, hogy hova tedd! Tudniillik erről van szó, hogy mindent a helyére kellene tudnod tenni, és ez a kultúrában való valódi részvételt jelenti; akkor vagy aktív a kultúrában. Mi, akik az originálishoz akartunk tartozni -- nekünk a Bartók, a Kodály voltak az isteneink --, mi a "Gyöngyös bokrétát" látványos meghamisításnak éreztük, amiben volt valami igazságtalanság is, mert Paulich Béla azért mégiscsak megpróbált valamit megőrizni, vagy azok a vidéki tanítók vagy szervezők, akik ezeket csinálták, mégis megőriztek valami eredetit is. Mai szemmel az ember másképpen látja már ezt. Ma már nem tudod, mi a különbség egy akkori paraszti tánc és a ma felelevenített táncház-mozgalom között.

Mikor először meghallottam játszani a Sebőéket, eléggé meghatódtam. Mikor először láttam a kezében egy olyan hangszert, ami tehát nemcsak a legendákban élt. Mi tudatosan vállaltuk, a Hernádi és én, hogy ezekre a magyarhagyományokra építünk, és ez volt az, amit Hernádi Gyula mindig különösnek nevez. Magyar táj -- magyar ecsettel, vagy magyar zenével és magyar táncokkal.

Természetes adottság, ha az ember több vagy különös akar lenni ezekben a szakmákban, amelyek elég individuális szakmák. Az ember általában azt szeretné, hogy azért tudják, hogy ő más, mint a többi. Hernádinak és nekem ez egy természetes különösség volt, mely ezzel a földdel, ezzel az országgal, ezzel a kultúrával, és ezen belül ennek a népnek a kultúrájával függött össze. Tudatos törekvés volt, és a Hernádi mindig is hangsúlyozta azt, hogy itt különöset csinálni csak akkor lehet, ha ebből a talajból nősz ki.

Duna-völgyi feladatunk lenne ezt a népi kultúrát újra megteremteni. Azt gondolom, hogy ez egyik alapvető feladata az új kornak...

Hogy miért fontos ez? A fene tudja. Valószínűleg azért, amit úgy hívnak, hogy "az anya, meg a haza", meg ilyen fellengzős dolgok, ilyen fellengzősen egyszerű dolgok.

Szörényi Levente 
(zenész)

Amennyire visszaemlékszem a kezdeti időszakra, azt hiszem, hogy a legteljesebb természetességgel jött, hogy ha például írtam egy dalt, annak egészen véletlenül és spontán népzenei hangulata támadt. Utalok például egyik első számunkra, amit az Illés együttessel is játszottunk: "Az utcán" ("Néha furcsa hangulatban..."). Nem volt előre kitervelt szándék, hogy én a népzenei dallamot összetettem a beatzenével, ez valahogy spontán jött. Ezért volt a legelső periódus nagyon érdekes a számunkra. Nagy dolog volt az angolszász repertoár mellett elfogadtatni az első magyar nyelvű, saját magunk által írt számokat a közönséggel.

Nagyon izgalmas korszak volt. Hirtelen minden valahogy úgy megnyílni látszott. Például a Beatles együttes. Az a legtermészetesebb, hogy ők, az ő muzsikájuk egy mély európai kultúra gyökereit mutatják föl. Teljesen természetes az is, hogy ha az ember mondjuk itt, Közép-Európában, tehát a Kárpát-medencében elkezd muzsikálni, legyen az akár beatzene vagy rockzene, és valamiért fontos neki az, hogy itt él, és hogy arról valamit mondjon, vagy érezzen, és azt továbbadja a hallgatóságnak, akkor annak jelen kell lenni a muzsikájában. A magyar népzene jó mélyen magában hordja a Kárpát-medence történelmének évszázadait, ami nem mindig volt vidám, sőt!

Kun Éva 
(keramikus)

Mindig izgatott, hogy hogyan jön létre egy-egy kortünet vagy korhangulat. Azt hiszem, ezt soha nem lehet teljesen kimutatni. Egymástól teljesen függetlenül elkezdtünk tényleg izzóan érdeklődni a népművészet iránt -- ez a leghelyesebb kifejezés --, anélkül, hogy meg tudtuk volna magyarázni. Teljesen külön, kis sejtként, mindenki a maga területén, és egyszer csak ott volt ez a tábor, és egyszer csak fölfedeztük, hogy jé! nem vagyunk egyedül! És akkor még egy tábor, akkor alakítsunk meg egy stúdiót, és egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy: "Jé, hát ez egy mozgalom!" És Tokajban aztán összejöttünk. Esténként összeültünk, énekelgettünk, fantasztikus szép dalokat tanultunk meg egymástól, és a táncházi zene volt e másik összetartó erőnk, és az az érzés, az a fajta tisztaságvágy, amit ez a zene jelentett számunkra. Hogy ilyen tisztának kéne valahogy lenni a kapcsolatainknak, az érzéseknek, és végül is valahol ilyenek is, csak körül vannak véve panelekkel.

Kerényi Imre 
(rendező)

A mozgalom ellen van egy ellenszél! Úgy látom, hogy ez a mozgalom lemenő ágában van, mikor felfelé kéne mennie, és az a gyanúm, hogy nem kap elég támogatást; társadalmi és politikai támogatásra gondotok. Van valami gyanú az egész körül, van egy kis "benyálazottság", és ez szerintem politikai hiba! Mert ennek a mozgalomnak a fölhajtó-erejét ki kellene használni. Nekem az az érzésem, hogy az évtizedes hibákat ahelyett, hogy javítanánk ezekben az években, egyre jobban rontjuk! Például meg kellene vizsgálni, hogy tulajdonképpen mit jelent a nacionalizmus! Azért mondom, hogy ez a dolog egy picit be van "nyálazva", mert én nagyon sok helyen hallom mástól, hogy ez nacionalizmus!...

A nemzeti tudattal kapcsolatos tevékenységnek a kutatáson, az ideológián, a politikán keresztül a műalkotásokig bezáróan egy nagyon széles spektrumban kell folynia. És azt hiszem, hogy ti megteszitek a magatokét, sőt egy Don Quijote-i küzdelmet vívtok, egy hősies küzdelmet, de a dolog egy picit olyan, mint szerelem helyett az onánia -- bocsánat a kifejezésért --; van benne valami öngerjesztés és önfelhevítés. Úgy érzem, hogy borzasztóan egyedül vagytok. Vagyunk mellettetek rokonszakmákból sokan, de ti tulajdonképpen egyedül képviseltek néhány történésszel egy olyan fontos szellemi áramlatot, ami szerintem összefügg a magyar gazdálkodás termelékenységének a fokával. Én úgy gondolom, hogy Magyarországon az állampolgári közérzet rossz. Zavarban érzem magam, hogy magyar vagyok, és nem tudom pontosan, hogy az mit jelent. És ez idegesít. Például: el nem tudom képzelni, hogy mi történik a Szovjetunióban akkor, ha a szovjet zászlóhoz valami olyan tartalmak kezdenek hozzátapadni, ami miatt egy szovjet ember nem vállalja föl a saját zászlóját, vagy elbizonytalanodik a zászlója szentségét illetően? Ezzel szemben a magyar zászló, ez a háromszínű nemzeti lobogó, ez lassanként egy ugyanolyan "benyálazott" jelképpé vált, és úgy van kezelve, mint ahogy úgy érzem, hogy a ti mozgalmatok is egy kicsit be van nyálazva. Ti ezt nem hagyjátok, és ezért mondom, hogy egy Don Quijote-i küzdelmet folytattok, és nagy szüksége lenne a társadalomnak arra, hogy támogasson benneteket.

Tokajban, ha jól emlékszem, három-négy nyáron keresztül találkoztunk. Az ország különböző részeiről verbuválódtak ennek a komplex népművészeti tábornak a résztvevői, akik hazamenvén megpróbálták ugyanazt, amit Tokajban tapasztaltak. Megpróbáltak szakköröket szervezni, így Miskolcon és Debrecenben fafaragó szakkört, Győrött már korábban is volt. Az országban alakult népművészeti -- pontosabban fafaragó -- szakkörök közül Velemben sikerült a legteljesebben megvalósítani azt, ami Tokajban kezdődött. Meglehetősen sok nehézség és vita között zajlik a népművészetről, a hagyományról való elmélkedés és gondolkodás, főképp a hivatalos elképzelés igen egysíkú a népművészetről. A hivatalos kultúrpolitika nem helyezte ezt az egész mozgalmat az eredményeinek megfelelő mértékben arra a helyre, ami megillette volna. Pedig komoly eredmények születtek. Csak Magyarországon voltjellemző az, hogy saját energiából, saját időből, saját célra -- hogy úgy mondjam, "közmunkával" -- létrehozzanak épületeket, létrehozzanak műhelyrendszereket, megépítsenek annyi játékteret, játszóteret, ahány Magyarországon épült. Több mint hatvan olyan játszótér készült az elmúlt hat-nyolc évben, amelyet pénz nélkül, ingyen építettek a faragók -- és ez mintha nem is történt volna meg, alig van róla híradás. Nem tudom eldönteni, hogy tudatos-e ez az elhallgatás vagy nem tudatos. Szerintem egyszerűen nem vették tudomásul, azt hiszem, hogy a népművészetet elintézték azzal, hogy van egy Iparművészeti Tanács. Annak a reszortja, foglalkozzon a hagyományokkal, a népművészettel.

Csoóri Sándor 
(költő)

Írtam egy cikket valamikor, a hetvenes évek második felében Nomád Értelmiségi címmel. Ebben volt valami keserűség. hogy az embernek az életben, a világban kicsikét úgy kell kujtorognia, mint a nomádoknak. Mint a nomád népeknek, akik egyik helyről mentek a másikra, gyűjtögető életmódot folytattak, nekünk pedig hírek után, érzelmek után kell kutatnunk naponta. Ezt a cikket természetesen akkor nem közölték sehol, illetve beletették a Forrás valamelyik számába, s utána, amikor megjelent, akkor betiltották a lapot. Ebben a cikkben azzal próbáltam szembenézni, hogy az értelmiséginek nincs igazi szerepe a társadalomban. És ez nagyon sértő volt akkor a politikai hatalom számára. Nagyon különleges folyóiratom van: egy számból két példány, egyikben bent van, a másikban nincs benne. Helyette betettek egy népzenei cikket, egyszer majd érdekes adalék lesz. A cikket nem engedték betenni a kötetembe, és akkor kicsit dacból a kötetem címéül is ezt adtam, hogy Nomád Napló. Föltehetően innét indult el ez a fogalom a maga útjára, és lett a "nomád nemzedék" jelzője.

Én írásomban az értelmiségre gondoltam. Arra az értelmiségre, amely hagyományt keres, hagyományt keres a múltban, hagyományt keres a gondolkodásban és az érzelmekben. Arra az értelmiségre, amely a nemzeti gondolkodás folytonosságát kereste. Nemcsak a népdalokban, nemcsak abban a múltban, amit ezek a népdalok képviseltek és fejeztek ki, hanem abban, amit egyáltalán nyelvileg, érzelmileg, gondolatilag mi múltnak tekintettünk...

Az én emlékezetem szerint ez úgy játszódott le, hogy ha nem beszélhetünk arról, hogy kik vagyunk, mik vagyunk lélekben, milyenek vagyunk stílusban, mi az, ami meghatároz bennünket, és nem tegnapi, tegnapelőtti jelzőkkel határoz meg, hanem csakugyan az idő nagy és kicsi jelzőivel, akkor az egyik az a népi kultúra, amely sajátosan megmutatja azt, hogy milyenek vagyunk. Így kezdtem én el foglalkozni például a népi kultúrával... Igazi értékeket csak a stílus tisztasága őrizhet meg. A hatvanas évek végének, amely ezt a nomád nemzedéket elindította és fölfuttatta, ez volt az általam is megfogalmazott jelszava, hogy most kell megteremteni az igazi stílust.

Mert valaminek a stílusa egy különleges érték, és ez zajlott le először a magyar szellemi életben. Ami eredeti és ami jó volt ebben a mozgalomban, az volt, hogy visszaadni a hagyománynak a hangját. Minden hagyomány végső soron a múlt olyan meghaladása, ami közben a múlt nem sérül meg. S ezzel válik időszerűvé. Számomra a népköltészet, a tánc mindig időszerű volt. Én büszke voltam és boldog, ha láttam, hogyan táncoltak az őseim. Illyést és Nagy Lászlót is elvittem a táncházba, és állandóan ott voltunk. Voltak esztendők a hetvenes évek elején, amikor majdnem minden magyar értelmiségit szinte a kezénél fogva elvittem a táncházba, és ámulni tudtak, mert nem ismerték. Csak azokat a dalokat ismerték, melyeket a cserkészeten, vagy a népi kollégiumban, vagy másutt megismertek, tábortűznél, itt-ott. De amikor az erdélyi dalokat is kezdték megismerni és olyan régi stílusokat, amilyeneket azelőtt nem ismertek, mindenki elkezdett csodálkozni, hogy micsoda mélységei és ismeretlen területei vannak még a népköltészetnek.

Ezt a mozgalmat végigkísértem egészen a hetvenes évek végéig. Életem legszebb korszaka volt.